Ha meg
kellene neveznem valamit annak okaként, hogy miért szippantott be engem is a Ferrante-láz,
az egyértelműen a szerző szókimondása lenne.
A
felnőttek hazug élete elbeszélője Giovanna, aki a történet kezdetekor 13
éves. Tipikus kamasz: kutatja a szexualitást, a maga esetlen, tapasztalatlan
módján igyekszik megélni azt, mindezt persze egy lázadással, önelemzéssel
tarkított, identitáskrízis sújtotta élethelyzetben.
Gianní
a következőképpen jellemzi magát:
„Csúnyának érzem magam, a természetemet
förtelmesnek tartom, és elepedek egy csepp szeretetért.”
vagy
„Gőgös vagyok,
hitvány és gyakran igazságtalan.”
Tipikus
tinédzser, aki az önleértékelésből hobbit űz, de természetesen nemcsak
önmagával, a környezetével szemben is roppant kritikus – gúnnyal, cinizmussal
tekint az iskolára, a szüleire és mindenkire, aki nem fér be a köreibe,
mindeközben mégis vágyja, hogy feltétel nélkül szeressék. Saját magát nem egy
egészséges önértékelésből fakadó valójában, sokkal inkább a másokhoz való
viszonyában tudja definiálni, de hogy ki és mi ő igazából, arra nem tud egzakt
választ adni. 👧 💅 💗
Érdekes,
hogy elhangzik a regényben egy mondat: „elvesztettem a körvonalaimat”, ami
pedig visszautal a Nápolyi regényekbeli Lila „kontúrvesztésére”.
Mindez
a körvonalvesztés és az óriási identitászavar, a naiv kislányból szkeptikus
kamasszá válás egy Giovanna édesapja által elejtett félmondatból ered, amely
Giannít a nagynénjéhez, Vittoriához, mint a család gonoszához, rútjához, a
világmindenség legsötétebb teremtéséhez hasonlítja. A lány felkeresi a számára
ismeretlen nénit, aki se nem tipikusan rossz, se nem csúnya, azonban az
egyetlen őszinte ember a családban. Érdekes Vittoria karaktere, megtestesíti
mindazt, amit a képmutató társadalmunkban is tapasztalhatunk: aki ki meri
mondani az igazságot, fel meri vállalni a konfliktust, az csak rossz ember
lehet. Holott – véleményem szerint – a gonoszság a játszmákban, a
köpönyegforgató viselkedésben rejlik. Giovanna családja sem akar szembesülni az
igazsággal, a tisztességes, rendes, értelmiségi élet egyfajta értékítélet,
amellyel szöges ellentétben áll az érzelmek kimutatása és az igazság felszínre
kerülése. Ezen a ponton merül fel bennem a kérdés: mi számít mérgező családnak?
Ahol konfliktus konfliktust ér vagy a látszólagos nyugalom is lehet lélekölő,
amikor a feszültség csak hullámzik a kulisszák mögött?
Érdekes
kérdést vet fel maga Ferrante is a valódi személyiségünkkel kapcsolatban; mikor
mutatkozik meg az igazi én? Amikor egy mesterséges status quonak köszönhetően
elfojtjuk a legbensőbb gondolatainkat, érzéseinket vagy amikor szabad utat
engedünk azok felszínre törésének?
"Vajon
csak bizonyos emberekkel esik meg, vagy – egy adott ponton túl – minden ember
hajlamos arra, hogy elsötétüljön előtte a világ? És vajon melyik az igazi
emberi formánk? Amikor a dolgokat tisztán látjuk, vagy amikor a legrobusztusabb
érzelmek – a szerelem és a gyűlölet – elvakítanak?"
A
történet egyébként Nápolyban játszódik, amely szintén hozzájárul a regény
fülledt hangulatához.
Gianní
életét tovább bonyolítja a szülők válása, a múltban csírázó hazugságok,
hűtlenség és álszentség. Amikor a kamaszlány apaképe összedől, mindenhol az
ideális férfit kutatja, új bálványt keres magának, aki a csalódottságból
kivezeti és olyan példát mutat neki, amelyet újfent érdemes követni. Beleássa
magát a vallásba is és egy istentisztelet során meglelt tökéletes férfira
először mint vágyai tárgyára, majd olyasvalakire tekint, akinek sokkal inkább a
tiszteletét, megbecsülését akarja kivívni. Fantasztikus ív, elképesztő
fejlődéstörténet! 👱
A
regényt mindeközben végigkíséri egy tárgy, a karkötő, amely végiggondolva,
értelmezve az olvasottakat, a megalázottság, az érzéketlenség, a hűtlenség
szimbóluma, ami bárhonnan bárkihez is kerüljék, szenvedést generál.
Elképesztően
erős olvasmány, érettebb kamaszoknak is ajánlanám (egyfajta görbe tükörként),
de sokkal inkább felnőtteknek – úgy érzelmi analfabétáknak, mint
kiegyensúlyozott személyeknek, mindenkinek 15-100 éves korig.
Vendégszerző: IrodalMacska
Megjegyzések
Megjegyzés küldése