Mindenkinek van egy briliáns barátnője, s attól valami kézzel fogható emlék, ami bizonyítja, hogy nem csak a képzeletünkben él, hanem tényleg létezik. Vagyunk egymás számára egyen- és ellensúlynak, miközben az élet elhömpölyög mellettünk, magával sodorva minket. Szerencsés vagyok, hogy nekem több is jutott ebből a szeretetből. Míg Lilából Elenának négy kötetnyi emlék maradt...
„Nem érzek nosztalgiát a
gyerekkorunk iránt, teli volt erőszakkal. Cifra dolgok történtek, otthon és
másutt, nap mint nap, de emlékeim szerint sosem gondoltam különösen rossznak a
sorsot, amely nekünk jutott. Ez volt az élet, és kész, úgy nőttünk fel, hogy
tudtuk, muszáj megnehezítenünk mások életét, még mielőtt ők nehezítenék meg a
miénket.”
Elena Ferrante, a titokzatos,
önmagát okkal és joggal ügyesen védő olasz írónő műveiről akkor hallottam
először, amikor az HBO műsorra tűzte a Nápolyi regények első, Briliáns barátnőm
című részének feldolgozását. Sokáig nem mertem nekiállni. Volt a képekben
valami mérhetetlenül nyomasztó szomorúság. Aztán egy délutánon úgy döntöttem,
alászállok, és rögtön olaszul fogom megnézni, úgy lesz az igazi. Azonnal
beszippantott. Egyszerre volt brazil szappanopera, és emelkedett irodalmi
alkotás. A
sorozat zenéje pedig csak rátett egy lapáttal.
A két lány, Elena és Lila története
pont annyira csodálatos, mint amennyire borzalmas. Jobban nem is
különbözhetnének. Jobban nem is hasonlíthatnának. Szeretik és gyűlölik egymást,
mégis mindig ott vannak egymásnak, és bármelyik szabadulna, a másik biztosan
visszarántja. Olyanok ők, mint egyazon személy két kivetülése, és mégsem. A
környezet, ahonnan származnak, lehetne bármelyik lakótelep szerte Európában,
mégis annyira tipikusan olaszok ők. A szüleik, akik megélték a második
világháborút, pontosan annyira traumatizáltak, mint bármelyik velük egykorú,
bármilyen oldalon álltak is.
Hőseink pedig, mint minden gyerek
és ifjú, szeretnének különbözni az elődöktől. Kitörni az öregek által felállított
keretekből. Nem új törekvés ez, csak a közeli múltban játszódik. Egy olyan
korban, amikor a fiatal nők elkezdték megérteni, hogy az élet nem rekedhet meg
egy rossz házasságban, gyereknevelésben, de oly sokan mégsem tudtak szabadulni.
Legalább az akarat megvolt rá, már akkor, alvó magként.
Eddig két könyvből készült sorozat. Az új név története csak folytatja azt az ívet, amit a Briliáns barátnőm megkezdett. Lila továbbra is süllyed, míg Elena emelkedik. De milyen áron… Aztán ott van Nino. Az imádat tárgya. Az egyikre rá se néz, a másik vonzza, mint lepkét a láng, aki aztán meg is égeti. És mi lesz a többi családdal? Hová jutnak az egykori iskolatársak és barátok?
Vajon ki fog megszökni? És ki
marad? Ki az elveszett gyermek? Ezek a válaszok egyelőre könyv formában
elérhetőek. A válasz fogalma is csak egy definíció, magunknak kell megkeresni
még a kérdés értelmét is. Erről a regényfolyamról csak elvontan lehet beszélni,
közben pedig annyira magától értetődő a nyelvezete, hogy talán mindez szóra se
érdemes, és mégis. Folyamatosan paradoxonokba ütközünk. De a lét, és főleg a
női lét kérdései mind ilyen bonyolultak és ellentétbe fulladóak.
Olvasni ugyanolyan érzés, mint
nézni, elsodorja az embert, és valami olyan mélységbe taszítja, amiből csak
akkor van menekvés, ha a történet véget ér. Vajon véget ér valaha? Nem, mert a
szenvedés igazából a farkába harapó kígyó, akárcsak az idő, ami egyszerre
forog, és halad lineárisan. Ők ugyan befejezik, de az utódok folytatják. Ez
tart mindent életben. Ez a mi tragédiánk, és reményünk. Mindannyiunké…
Ajánlom tehát minden nőnek, és minden
férfinak, aki érteni akarja a nőket.
- K -
Idézet: Ferrante, Elena: Briliáns barátnőm : gyermekkor, kamaszkor. Budapest : Park Kiadó, 2016. 31. p.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése