Ki bánt kit? – Egy kapcsolat, ami mindent felülír - A Merre vagyok arccal előre c. regényt ajánljuk!

Kedves Olvasó!

Fabricius Gábor harmadik regénye nem könnyű, és korántsem mindennapi olvasmány. Sokkal többet ad, mint egy bántalmazó kapcsolat tűpontos és szívbemarkoló ábrázolása. Megcsillantja a halál torkából felénk integető reményt, esélyt kínál az újrakezdésre, amire aztán a lelki, verbális, illetve fizikai abúzus nyomja rá kitörölhetetlen bélyegét.
Vajon a szerelem erős érzése, valamint a családdá válás felelőssége megtarthatja-e azt a bomló egységet, amit a szív már alig bír el? 

"Flórával a napok olyanok voltak, mint egy keserédes balett, melyet az érzelmek kifürkészhetetlen táncolása színezett. Egy pillanatban, mint a tavaszi virágok, sugárzott a boldogság és kiteljesedés, szívében napfény táncolt, de hamar beköszöntött a tél jeges széllel és az ereszt rázó viharokkal."

A regény, a maga egyszerre nyers, közelítő szemléletmódjával érinti meg az olvasót: érezzük a szenvedést, az áldozati szerepbe való kényszerülés magányosságát, miközben csak kapkodjuk a fejünket, hogy a boldogság, illetve a bántalmazás milyen mértékben köszön vissza a lapokról, és miként is kúszik be Ábris és Flóra mindennapjaiba. 
Azt gondolhatnánk, hogy született egy újabb szépirodalmi kötet, amelyben egy nő az áldozat. Ezt gyorsan meg is cáfolnám, ugyanis esetünkben a regény főhőse, Fáy Ábris, a sikeres építész lesz az, akit fiatalabb szerelme, Flóra - rendszeresen, számos módon abuzál.

"Most pedig megismertem egy újabb oldalamat.
Egy új arcot pillantottam meg Flóra tükrében, ő pedig sírt és sírt,
 ennél több bizonyítékra nem volt szükség ahhoz,hogy lássam, rossz vagyok.
Nem szerettem ezt a tükröt nézni, bizonytalanná tett,
 nem tudtam, hogy torzít-e vagy sem."

A történet abból a szempontból is különleges, hogy rávilágít arra is, miként lehet úgy visszatérni a halál torkából, hogy nem várják haza a korábban szerető férjet és apát, és hogyan hajszolják ezáltal egy olyan, - kezdetben "életmentőnek" tűnő kapcsolatba - amely aztán többet vesz el Ábristól, mint amennyit párkapcsolati szinten igazán adni képes. Állandóan kételyek gyötrik, fejében kínzó kérdések visszhangoznak, és nem érti már, hogy Flóra dührohamait mely szavakkal és tettekkel lehet elkerülni, ha el lehet egyáltalán. 

"Olyasmiért mentegettem magam, amit el sem követtem,
tehát azzal, hogy mentegetőztem, próbáltam Flóra véleményét megváltoztatni,
tőle vártam validációt, s ezzel olyan pozícióba emeltem,
ahol ő dönthet arról, hogy nekem mit kell gondolnom magamról."

Külön kiemelném az írói hangnem tűnődő jellegét, melyen keresztül Fabricius Gábor érzékletes hasonlatokkal szövi át a bántalmazó kapcsolatok pusztító mivoltát: a megadással való küzdelmet, a gyermekeiért valós felelősséget vállaló apa mindennapos tépelődését, a kudarcba fulladó "hogyan segíthetnék Flórán?" próbálkozásokat, és mindazt a szélmalomharcot, ami a rajongást és az igaz szerelmet is véglegesen és könyörtelenül megsemmisíti. 

"Az otthon ott van, ahol valaki van veled. Amikor a gyerekeim velem vannak, arra a néhány órára van otthonom. Megtanulhatsz élni, talán kiegyensúlyozott is lehetsz, de ha egyedül vagy a világban, az azt jelenti, hogy nincs otthonod."

Személy szerint én nagyon szeretek úgy szépirodalmat olvasni, hogy közben filozofikus magasságokba emelnek a lényeges gondolatok, és olyan képet festenek erről az igencsak felszínes világról, amit eddig, ebben a megvilágításban még csak nem is láthattam. Nyilván olvasunk és hallunk verbális és fizikális bántalmazásról, toxikus kapcsolatokról, de talán mindig lesz olyan friss perspektíva a nap alatt, amely közelebb visz minket is a megértéshez, és igenis felnyitja a szemünket a társadalomban néha rejtve maradó, mégis sokakat érintő problémákra is. 

Mindenképpen olvasd el ezt a regényt, ha nem félsz szembenézni a valóság kétélű arcával, és van bátorságod a főszereplőkkel együtt belehelyezkedni olyan élethelyzetekbe is, amelyeket sem átélni, sem akár csak kívülről szemlélni nem kívánnál.
A kötettel egy olyan ajtó nyílik ki, amelyen nem akarunk ugyan benézni, de empatikusan bepillantani szinte kötelességünk. 

~  Szeretettel: Barbi ~