Egy fájdalmasan gyönyörű könyv a családon belüli erőszakról - Az utolsó gyufaszál c. regényt ajánljuk!

Marie Vareille: Az utolsó gyufaszál

Marie Vareille első magyarul megjelenő kötetében mély empátiával és különös érzékenységgel fordul egy olyan, köztünk élő szociális-társadalmi jelenséghez, amelyet sem gyermekkorban, sem felnőttként soha, senkinek nem szabadna elszenvednie. A családon belüli erőszak ebben a könyvben olyan rétegekben ábrázolódik, amely sajnos már túlmutat a bántalmazással járó kínzó testi-lelki fájdalmak hiteles bemutatásán, a tartós rettegés ördögi körébe vonja be az olvasót.

„A karjára tetováltatott „három a négyből” nap mint nap arra a statisztikai adatra emlékeztette, amelyet egyszer az újságban olvasott: négyből három gyerek maga is erőszakossá vagy áldozattá válik azok közül, akik bántalmazó családban nőttek fel. És nagyon jól tudta, hogy mivel férfi, sokkal több esély van arra,
 hogy a szenvedést okozók oldalán végezze. 
Három az egyhez.”

A regényben, Abigaëlle a mesélő, aki több mint húsz éve visszavonult egy burgundiai kolostorba, ahol a múltja utoléri ugyan, de sorsfordítói emlékei is már csak haloványan pislákolnak benne, zavarosan tekint vissza arra a gyermekkorra, ami korántsem a szeretet megnyugtató és biztonságos ölelésével takarta be őt.  Bátyja, Gabriel kéthetente meglátogatja a lányt, testvéri kapcsolatuk erős, mindig is a „dzsungel törvényén” alapult, mely szerint a nagyok minden körülmény között megvédik a kicsiket.

„Mert Apu mindig azt kérdezi Anyutól, 

hogy akar-e egy pofont, 

és én mindig félek, amikor ezt mondja.

Gabriel nevetett, és azt mondta:

- Ne félj, nem kell félni, 

a pofon csak egy nagyon nagy ölelés. Nézd, ilyen.

Átölelt, és erősen magához szorított.

Azt mondta:

- Ne bolondozz, tudod, hogy mindig itt leszek, hogy megvédjelek.”

Gabriel felnőttként igazi művésszé válik: rajzol és sikeres író lesz belőle. Azonban a felszín alatt mély sebeket hordoz magában, melyeket csak a húga ismer igazán, ő az egyetlen, aki megjárta vele azt a poklot, ahonnan bántalmazó édesapjuk félelmetes haragja, pusztító agresszivitása elől szeretett édesanyjuk képtelen volt menedékre lelni.

„A béke mindig csak ideiglenes. Emlékszem anyám kétségbeesett próbálkozásaira, hogy elodázza az elkerülhetetlent. A félelem lassanként beette magát minden pórusába, szétrágta a lelkét, az önbizalmát, felőrölte, ahogy a folyók homokká őrlik a legkeményebb köveket is.”

Egy sorsfordító találkozás azonban megváltoztatja Gabriel életét, és szépen lassan visszaadja szerelembe vetett hitét is. Talán még abban is hinni kezd, hogy egy családnak valóban lehet megtartó ereje. A félelem azonban folyton beférkőzik a tudatába, szoroson a nyomában jár a hétköznapokban, hiszen ő soha, semmilyen körülmények között nem akar olyan emberré, és főként olyan apává válni, mint amilyet ő kapott a sorstól. Vajon Gabriel képes lesz múltjának sötét erdejéből úgy kisétálni, hogy megtörje a magára tetováltatott „három a négyből” statisztikájának bénító mintázatát?

„Ma már tudom, hogy Anyu tévedett, amikor azt hitte, jobb, ha nem hagyja ott az apánkat, mert így megvéd minket a válás következményeitől. A legrosszabb válás sem árthatott volna nekünk Gabriellel többet, mint az apánkkal töltött gyerekkorunk. Az erőszak sohasem múlik el nyomtalanul. A mi életünk, a bátyámé és az enyém is erről tanúskodik.”

A regény különleges felépítésben tárja elénk ezt az igencsak nehéz témát, egészen az utolsó oldalig izgalmas fordulatok mentén követhetjük végig a történéseket. Gyönyörű irodalmi ábrázolásmóddal és igazán szenzitív nézőponttal találkozhatunk a könyv olvasása közben. 

A pszichológiai megközelítés is fontos szerepet kap a cselekményben, amikor is az áldozatok egy támogató folyamat által képesek csak igazán beismerni maguknak, hogy „az első pofon azért csattan el, mert túl sokszor megbocsátottunk, és ez van, akinek azt jelenti, hogy folytathatja, sőt tehet akár ennél rosszabbat is. Felhatalmazza a másikat arra, hogy… hogy bántson.” 

Az a gyermeki, őszinte hang pedig, amelyen keresztül az írónő az olvasókhoz szól, talán még inkább felhívja a figyelmet arra, hogy a családon belüli erőszak esetében az empátia már kevésnek bizonyul.  Nem lenne szabad félrenézni: minél szigorúbb törvényi rendelkezésekre lenne szükség ahelyett, hogy a látható sebeket viselő, rettegő áldozatok néma segélykiáltása sokszor csukott szemekre, illetve csukott fülekre talál.   

„Olyan vagyok, mint bárki más. Csak egy apró láncszem, az életem csak egy csepp abban az óceánban, amely az emberiség történelme.
Törékeny vagyok és mulandó, mint a gyufa lángja,amely csak egy pillanatra lobban fel, és máris kialszik. Egyvalamiről mégis dönthetek: hátat fordítok, elfordulok, vagy a szeretet győz bennem, és segítek.”

/S.B./