Szomorú apropója van a posztomnak, 80 éves korában elhunyt Nemere István író. Kevés szerző van, akinek a könyveit régebb óta olvasom mint az övét, tettem ezt sokszor úgy, hogy nem is tudtam ki is rejtőzik a változatos álnevek alatt. Rendkívül sok, 800 könyve jelent meg, hosszú karrierje alatt. Általános iskolában, amikor elkezdtem könyvtárba járni, az első hónapokban kizárólag két szerzőt voltam hajlandó kikölcsönözni: Rejtő Jenőt vagy Nemere Istvánt. Gondolom hogy örültek nekem akkoriban, amikor hetente megkérdeztem, van-e valami új tőlük. A fantasztikus nagynéni sorozat első három kötetét illetve Don, Lars és Ariel űrkalandjait regényben és képregényben is rongyosra olvastam, a Holtak harca valamint a Játszma a tízmilliárdért sci-fi könyveit szinte teljes egészében viszontláthatjuk a Demolition Man és az Armageddon filmekben. Szerettem a Daniel-Skagen Monti sorozatát, többször olvastam a Mindennap merénylet és a Veszély ösvényein könyveit. A nyolcvanas években remek sci-fi könyveket olvastam tőle.
Azonban ahogy egyre öregebb lettem, változott az ízlésem, és a sorozatban ollóval írt történelmi könyvei, meg a magát ismétlő regényei már nem ütötték meg azt a szintet amire még időt pazaroltam volna. Ezért Nemere István könyvei teljesen kikoptak az életemből. Egészen mostanáig, nem olvastam tőle semmit, viszont többször is láttam már a Luxemburgi Zsigmond korában játszódó immáron hat kötetes történelmi regénysorozatát, és úgy gondoltam lesz ami lesz, nosztalgiából elolvasom az első részt. Már csak azért is, mert ez a korszak egy vakfolt számomra a magyar történelemből, a nagyon kedvelt Anjouk és a fényesen ragyogó Hunyadiak között Zsigmond ötven éves uralkodásának krónikája elfeledetten porosodik, hozzá teszem szerintem méltatlanul. Úgy döntöttem direkt nem is olvasom el a történelmi hátteret elsőre, csak a regényeket, így megadom az írónak az esélyt, hogy meséljen.
Az alacsony elvárásaim a Zsigmond trilógia felé felesleges óvatoskodásnak bizonyultak, Nemere István jól és élvezetes stílusban írta meg ezt a regény, tetszett a nyelvezet és a leírások is. Ennek a regények van hangulata. Jól megformált és felépített a főszereplő is és annak feladatai. Mivel a történet elején még szinte semmit se látott az országból, így az ő szemén keresztül ismerjük meg a korabeli Magyarországot, sőt egy kicsit Nápolyt is. Nem szájbarágós bemutatás ez, hanem szépen felépített lépésekkel fedezzük fel a korszakot. Szerencsére Zádor fia Zádor nem kulcs szereplője a történelemnek, de ügyes mozgatásával mégis elvisz minket a szerző mindenfelé, ahol fontos dolgok történnek, ugyanakkor nem vagyunk "hozzánőve" mert olykor gazdája gondolataiba is belátunk, nem is beszélve a későbbi király Zsigmond problémáiról. Tetszett a szereplők megformálása, nem voltak fehérek (jók) meg feketék (rosszak), a történetet Nemere szépen elmeséli, de ránk bízza kiről mi a véleményünk. Garai Miklós mondjuk inkább pozitív hős lett, már csak azért is mert Zádor az ő embere, de nekem ennyi belefért, mert egy tehetséges ember volt aki önerejéből lett valaki.
A sztoriban kellő számú mellékszereplő és szál van, amik mind kitöltik azokat az űröket amiket a régi krónikák hagytak. Vagyis betekintést kapunk az átlag emberek mindennapjaiba, a kereskedők, az izraelita pénzváltó, a füvesasszony vagy éppen a gyertyaöntő mester mind fontos szereplői Zádor történetének, legalább annyira mint az özvegy királyné, a kiskorú királynő, vagy a nádor. Jó ez a regény, és jó hogy van még öt kötete. Összességében élveztem elmerülni a középkori Magyarország mindennapjaiba, amit a trónért folyó intrikák és cselszövések tettek izgalmassá. Sok a párhuzam az Árpád ház kihalása utáni helyzettel (magyar trónok harca sokadik felvonás), és adódik az összehasonlítás az Anjou korszakban játszódó regényekkel, nekem eddig az íróveterán Nemere István regénye tetszett a legjobban a mostanában megjelentek közül, nem véletlenül.
Vendégszerző:
Balogh János
Megjegyzések
Megjegyzés küldése