A fenti jelzővel illette magát a Mosonszentmiklóson született költő, kiadói szerkesztő abban a bejegyzésében, amit könyvtárunk vendégkönyvébe írt. 1923. október 28-án Kops István néven látta meg a napvilágot, 1944-től használta anyai nagyapja vezetéknevét. Az önmaga által költött legendával szemben édesanyja nem az ő, hanem a testvére születésekor halt meg 1925-ben. Ezt követően valóban napszámosként dolgozó nagyszülei nevelték fel.
„Semmink nem volt, a Héderváry-birtokon éltünk, s nemcsak a szülőfalumban, hanem az egy rakáson élő szigetközi falvakban vagy majorokban. Csodálatos szép vidék! De anyám a születésemkor meghalt, nagyszüleim neveltek.”
Családjával 1928-tól a mai Budapesten (Angyalföld, Kispest, Pesterzsébet) élt és itt végezte elemi iskolai tanulmányait is. Az iskola befejezése után egy gyarmatáru kerekedésben dolgozott tisztviselőként. Első versei 1943 őszén láttak napvilágot. A világháború ideje alatt házukat bombatalálat érte, így nem tudta átvenni behívóparancsát sem, szerencsésen megúszta a főváros ostromát is. Első könyve (Az égigérő fa), ami verses meséket tartalmazott 1946-ban, első verseskötete a Dülöngélünk 1947-ben jelent meg, ekkortól kezdett a magyar irodalmi élet részévé válni. Sőtér István 1948-ban a
Négy nemzedék című antológiában így mutatta be:
„Költészete csupa tréfa, frissesség, hetyke játék, ötlet és gúny.”
Ez az értelés helytálló maradt egész költői pályafutását és egyéb megnyilatkozásait illetően is. 1951-től az Ifjúsági Könyvkiadó, 1957-től Móra Ifjúsági Könyvkiadó munkatársa volt haláláig. Az 1940-es évek végétől, két évtizeden keresztül kizárólag gyerekeknek szóló versei, verses meséi jelentek meg.
„Volt egy időszak az életemben, amikor a felnőttköltészetet abbahagyatták velem. Nem adták ki a verseimet. Majdnem önvédelemből kezdtem el, mint a bicikliversenyző, akit kiléptetnek a csapatból, de ő mégis kerekezni akar. Higgye el, nem jókedvemben kezdtem, de mikor az első sorokat megírtam, igazán jókedvem lett. Visszajött a gyerekkorom.”
„Tudom, hogy testben nem lehet, de lélekben szeretnék hatéves lenni. Sokszor ezért írok. Azokkal a gyerekekkel akarok azonosulni, akik ott ülnek az oviban, a napköziben, akiknek mesélek…”
Szerkesztőként elindította a Magyar irodalom gyöngyszemei és a Világirodalom gyöngyszemei című antológiákat, valamint az 1970-es években segítette a pályakezdő költőket, többükkel életre szóló barátságot is kötött.
„Eléggé ismerem a szerkesztői munkát, a könyvkiadókat, lapokat. Sok fiatal költőt ismerek. Járják a szerkesztőségeket, s egy-egy szerkesztőségi előszoba az adóhivatali és a fogorvosi várók hangulatát egyesíti magában.”
Az író- és költőtársak szeretetére mi sem jellemzőbb, hogy nincs a magyar irodalomban még egy olyan alkotó, akihez és akiről ennyi verset írtak volna kortársai.
Első házassága (feleség: Pallos Klára) a férj „bohém” életmódja miatt ment tönkre. A másodikban, Rab Zsuzsa műfordító mellett sem bírta elviselni a kötöttségeket, és Franciaországba „menekült”, de mellette belekóstolhatott a műfordításba is.
A francia irodalom szerelmeseként nagy élményt jelentett számára az a kilenc hónap, amit 1963-1965 között megszításokkal Párizsban tölthetett.
„A költők barátsága biztosította párizsi éveimet, mert az ő révükön lektorálhattam a Seuil és a Gallimard kiadóknak. Persze, nem szakadtam bele a munkába, úgy emlékszem párizsi éveimre, mint hosszú láblógatásra. Még pókereztem is, kemény valutában.”
Felnőtteknek szóló új verseivel 1971-ben hívta föl magára a figyelmet (
Szegény Yorick), ezt követték a műfordítások és az újabb versei. E köteteiben a népi hagyományokat természetes módon ötvözte a modern francia líra vívmányaival. Sokan benne látták a népi szürrealizmus megteremtőjét, amit Kormos István sajátos stílusában visszautasított.
„Néhány jóindulatú bírálóm szerint én találtam ki a népi szürrealizmust. Holott azt a nép találta ki. Nagyanyám például. Már a halála előtt, hogy egyszer hazaértem, látom: mozdulatlan arccal, behunyt szemmel ül csak a széken. Hirtelen az volt az érzésem: meghalt. „Min gondolkodik, nagymama?” – kérdeztem riadtan. Lassan kinyitotta a szemét, rám nézett, s ennyit mondott: „Széken.” Hát ez a népi szürrealizmus.”
Úgy tűnt, hogy 1970-ben kötött harmadik házasságával (feleség: Péter Márta) magánélete is révbe ért. 1977. október 6-án azonban váratlanul elhunyt, 54. születésnapját már nem érhette meg.
Bertha Bulcsú még a költő életében a lehető legpontosabban összefoglalta ezt a nem mindennapi, viharos pályát, ami egy kis Moson megyei faluból, a kitaszítottságból az ismertségig, és az elismertségig ívelt.
„Kormos István a nyerő vesztes. Születése pillanatától vesztésre áll, és veszít. Nagy tételekben veszít. Mindent, szülőket, családot, biztonságot, pénzt, könyvet, lakást, munkakedvet. Most, hogy elmúlt ötvenéves, már ünnepelhetnénk is, mint a legnagyobb vesztőt, ha nem állna közben nyerésre. Mindig veszített, most mégis nyerésben van. Úgy vesztett, hogy nyert.”
Összeállította: Kimlei Péter
/A blogbejegyzés fotói Mosonmagyarórán és a környező településeken tartott találkozókon készültek/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése