A flamand Jeroen Olyslaegers háborús regényének hőse a huszonéves Wilfried Wils segédrendőrként dolgozik a németek által megszállt Antwerpenben. Foglalkozását kényszerűségből választotta, a városháza alkalmazásában áll, és komikus fehér sisakot visel. Egy közalkalmazott, aki nehezen tudja követnie munkáltatója következetlen, sokszor egymásnak ellentmondó utasításait. Nem antiszemita, a zsidókkal szemben nincsenek sem negatív, sem pozitív érzelmei.
Hagyja magát sodortatni szellemi támogatója Felix Ferschaffel (Mérges Szakáll) és Omer Verschueren által, akik mindketten meggyőződéses nemzetiszocialisták. Ezzel ellentétes hatások is érik mindenekelőtt munkatársa és leendő sógora Lode Metdepenningen részéről. Egy időben két ellentétes irányban mozgó malomkő között őrlődik, mindkét tábor elvárásainak igyekszik megfelelni, így ennek eredőjeként egyiknek sem tud.
Ez a konfliktus öregkorát is megkeseríti, szeretett családtagja tragikus elvesztése arra készteti belső énjét Angelot, hogy minderről számot adjon. Angelo, a költő kívülről és kíméletlenül követi Wilfried tetteit, és tárja azokat napló formájában dédunokája, és egyben a könyv olvasói elé. Talán feloldozást vár ettől a - nem is létező - dédunokától, és persze tőlünk is. Mindezért mi is nagy árat fizetünk, a történet nem hagy meg minket a nyugodt szemlélődés keretei között, átérzésre, átgondolásra és állásfoglalásra kényszerít.
Olyslaegers regénye több idősíkon játszódik, de nyelvtanilag mindvégig jelen időben mozog, így egyaránt részesei leszünk a múlt és a jelen eseményeinek is. Hatását meghatványozzák az erőteljes képek és mondatok. Az első és legfontosabb egy valódi képre, Pieter Bruegel 1563-ben készült talányos festményére, a Bolond Margitra (Dulle Griet) utal, ami hűen tükrözi Wilfried Wils helyzetét:
„Dulle Griet elszánt léptekkel viharzik végig egy hagymázas tájon, melyet a háború és az emlékezet élénkvörös és fekete lángjai világítanak meg. Tágra meredt szemmel, hogy mindent lásson és semmit se. Vajon maga okozta ezt a rémséget, vagy egyszerűen csak része ennek a sok disznóságnak, eljátssza a neki rendelt szerepet?” (33. p.)
A regény folyamán még egyszer visszatér ez a motívum, mint egy zenedarab vezérmotívuma:
„Az Őrült Gréta azon a festményen, aki a Pokol kapuja felé tart, kiguvadt szemmel és görcsösen markolva előreszegezett kardját. Vajon maga okozta ezt a rémséget, vagy egyszerűen csak része ennek a disznóságnak, eszét vesztve attól, amit látnia adatott? Közreműködtünk benne, vagy tanúk volnánk, akik majd bolondok lesznek tanúsítani, amit szolgálatban látniuk kell” (181. p.)
Megrázó és megdöbbentő az a vallomás is, ami egy véres razzia hatásáról szól, és amiben benne van a közösségi cselekvés felmentő ereje is:
„Képtelen vagyok lerázni magamról, ami a Terilststraaton történt. Egyedül csak én? De elfelejteni közösen felejtettük el, ha nem tévedek. Így kell lennie, együtt felejtjük el, mivel egyszerre megint közéjük tartozom, azután, amit közösen kellett csinálnunk.” (199. p.)
A kényelmetlen könyv nagyszerűsége abban áll, hogy nem csak az antwerpeni zsidók erőszakos összegyűjtéséről szól, az itt felvetett erkölcsi kérdések a világ- és a személyes történelem bármely konfliktusára átvihetők. Talán a flamand szerző miatt, nekem róla először az 1995-ben Srebrenica környékén állomásozó holland békefenntartók „tevékenysége” jutott az eszembe. Annál is inkább, mert a holland legfelsőbb bíróság 2019 júliusában helybenhagyta az ügyben korábban eljáró bíróság ítéletét, miszerint a holland katonák felelősek voltak a szerbek által elkövetett népirtás egy részéért.
Hogy miért nem a magyar történelemből, a szűkebb közösségem, vagy a saját életemből választottam példát? E kérdésre a választ Olyslaegers már regénye elején az arcunkba vágja:
„Az emberek azonban mindenekelőtt szánalmasak, következetlenek és rútul becsapják magukat” (25. p.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése