2019 januárjában a média élénk érdeklődésétől kísérve jelent meg a francia Michel Houellebecq új regénye a Szerotonin. Jó kilenc hónap eltelte után
Tótfalusi Ágnes jóvoltából a könyv magyar fordítása is megszületett.
Sokan nem csak a hanyatló nyugat-európai civilizáció krónikásaként, hanem már-már prófétaként tekintenek a szerzőre, akinek jóslatai rövid időn belül beteljesednek. Az egykori agrármérnök, ez elmúlt negyed évszázad alatt megjelentetett lehangoló, provokatív, de keserű humorral átitatott történeteivel különös ikonná nőtte ki magát. Ő egy „sztárpesszimista”, az evvel járó allűrökkel együtt. Az őt körülvevő nimbusz oka az lehet, hogy sokan - okkal vagy ok nélkül - azonosítják őt regényeinek szereplőivel.
Hőse, Florent-Claude Labrouste csak ironikus értelemben nevezhető hősnek. Egy életútjának felén járó nyugat-európai férfiről van szó, aki mind szakmai- mind a magánéletére kudarcok sorozataként tekint, akinek
„lényegében éppen annyira nincs oka élni, mint meghalni.” (87. p.) Mély depresszióját gyógyszer segítségével kezeli, ami
„segít az embernek élni, vagy legalábbis elkerülni a halált – valamennyi ideig.” (355. p.)
Houellebecq írói zsenialitása abban áll, hogy ez a bizonyos idő ne teljen el haszontalanul, különös pokoljárásra kíséri el főszereplőjét. Az utazás külső és belső síkon párhuzamosan zajlik. A szerző külső helyszínként a látszólag idilli Észak-Normandiát választja, nem Párizst, a zajos nagyvárost, ahol
„mégiscsak normálisabbnak tűnik a tökéletes magány, jobban beleillik a környezetbe.” (316. p.)
Az utazás kezdete pedig a karácsonyi időszak, nem éppen a kötelezően elvárt érzelmek felidézésével:
„Én nem sok dolgot kaptam az életben, és semmi kedvem bármit adni bárkinek is; nem fejlődött ki bennem a jóság, nem játszódott le nálam ez a lelki folyamat, az emberi lények egyre közömbösebbekké, sőt olykor kifejezetten ellenszenvessé váltak a szememben.” (352. p.)
Meghökkentő az a kontraszt is, ahogy a regényíró a földrajzi környezetet és hőse lelkiállapotát festi le, amit a jó kétszáz éve élt romantikus szerzők is megirigyelnének:
„Pedig még soha nem volt ilyen szép a fény, soha a levegő nem volt ilyen friss és élénkítő, soha nem voltak ilyen harsogó zöldek a mezők, a majdnem sima óceán apró hullámain megcsillanó fény még soha nem volt ilyen elbűvölő; és azt hiszem, még soha életemben nem voltam ilyen boldogtalan.” (259. p.)
A sajátos road-movie során az emlékekben életre kelnek - bár nem kronológiai sorrendben - Florent-Claude életének főbb eseményei és szereplői, és betekintést nyerünk gondolataiba és érzelmeibe is.
A valóságos út végére két hű társa marad csupán: Mercedes terepjárója és egy mesterlövész puska, ami fontos szerephez jut a történet csúcs-, illetve mélypontján. Az autó és a fegyver úgy szerepelnek itt, mint korunk férfijának utolsó mentsvárai. De milyenek is ők valójában?
„A férfiak úgy általában véve nem tudnak élni, nincsenek barátságos kapcsolatban az élettel, soha nem érzik benne igazán kényelmesen magukat, ezért mindenféle tervek megvalósításába kezdenek, többé-kevésbé nagyratörő, többé-kevésbé nagystílű tervek megvalósításába, ez személyenként változó, de általában persze kudarcot vallanak velük, és végül arra a következtetésre jutnak, hogy jobban tették volna, ha egészen egyszerűen csak élik az életet, de általában ezzel is elkéstek már.” (p. 174-175.)
A Szerotonin egy nagyon szomorú, de nagyon szépen megírt történet, az alábbi idézethez hasonló megállapítások tucatjaival:
„Isten elég középszerű forgatókönyvíró, erre a következtetésre jutottam körülbelül ötvenévnyi létezés után, és úgy általában Isten középszerű alak, minden, amit létrehozott, a pontatlan számítgatás és az elhibázottság, ha nem egyenesen a vegytiszta, szimpla gonoszság jegyeit hordozza, természetesen vannak kivételek, szükségszerűen akadnak kivételek, a boldogság lehetőségének léteznie kell, ha másképp nem, hát csalétekként ...” (184 p.)
A regény meglepő módon mégis a megváltás reményével zárul: egy hanyagul odavetett „csakhogy”(355. p.) az élet oldalára billenti ki a mérleget. Ha másért nem is, ezért az egyetlen kötőszóért érdemes elolvasni ezt a több mint 350 oldalas keserű monológot.
Michel Houellebecq új könyvét sokan dicsérni, sokan szidni fogják.
Én ezt a regényt röviden Illyés Gyula Bartók című verséből való közismert részlettel tudnám értékelni:
„Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése