Vendégposzt - Spáh Dávid: Még egyszer

Vannak könyvek, amelyek már a prológus néhány sorával berántanak a maguk különleges világába, és onnan nem is eresztenek egészen addig, amíg nem fejtjük meg, hozzánk intézett tanulságaikat.

 

Spáh Dávid regénye pontosan ilyen.

Az idézet pedig, amivel teljesen belehelyeztem magam a kezdődő eseményfolyamba: 

“Velem az a baj ebben a különös jelenben, hogy nem tudom, hol járunk. A világban, amiben a harmónia nyugalmát a disszonancia őszintesége és szenvedélye váltja fel, nem lehet mindig tudni, hogy megérkeztünk-e már, vagy még el sem indultunk. Mi lesz, ha bejön a maestro? Ha int? Hirtelen véget ér majd a világ, vagy csak most, csak ezután kezdődik minden? 

A zenekar mindenesetre egyre hangosabb.”

Rögtön azon kezdtem gondolkozni, hol tartok? Aztán, ahogy faltam az oldalakat, rájöttem, hogy valahol az elkezdődött és a véget érhet között, ahogy bárki más is a világon. 

Főszereplőnk, a 40 éves Barna éli hétköznapi életét, családapa és kreatív igazgató, de a könyvlapokról korántsem látszik boldognak. Egy kísértés azonban megrengeti sajátos kis világát, és lehetőséget kínál arra, hogy “még egyszer” az lehessen, aki akar lenni, vagy valaki egészen más, új életet álmodva magának.  De vajon hogyan dönt? Hogy segíthet neki ebben 7 éves énje, akivel a tükörképe szembesíti egy szürreális rosszullét után? 

Az oldalakon tapintható a feszültség, tűpontos a jellemábrázolás, a karakter akaratlagos és egyben sodródó fejlődése, a zenei és filmes utalások pedig ambivalens hangulatot kölcsönöznek a regénynek.

A tanulságokat pedig nem lehet nem kiolvasni a feszített tempójú sorokból.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik kedvelik azokat a történeteket, amelyek csontig hatolnak, bekúsznak a bőrünk alá, és úgy gondolkodtatnak el, hogy egyszerre adnak reményt és mutatnak túlélési stratégiát az élet ködös útvesztőjében. 

 

Simon Barbara