Rendhagyó könyvajánló következik most, ugyanis én is nagyon szeretném ezt a könyvet egyszer, egyben a fizikai valójában polcomon látni. Olvastam már többször is, és bárki más is megteheti, de kézbe még soha sem foghattam. Dr. Kemény Gyula a Monarchia 37. gyalogezredében szolgált mint ezredorvos, egy hivatásos katonaember aki 1914-ben Boszniában kezdte a Nagy Háborút, majd 1915-ben áthelyezték a Balkánról az Olaszországgal közös határvidékre, ahol szintén harcok sűrűjében találta magát, hogy aztán egy nagy fordulattal 1918-ban Palesztinában fejezze be a háborús szolgálatát. Naplója tragikus, emberséges, sokszor brutális írás, igazi kemény olvasmány, olyan mint az írója. Egy ízig-vérig katona és úriember élményeit olvashatjuk, amelyet a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány (továbbiakban: alapítvány) munkatársai folytatásokban jelentettek meg a honlapjukon 2012-től kezdődően. A hol gépelt és letisztázott, hol tintaceruzával írt sorokat sok munkával dolgozták fel és tették mindenki számára elérhetővé. A ma már olykor érthetetlen "baka nyelv" (német kifejezések hangzás alapján a magyar katonák által történt magyarítása), vagy a német katonai kifejezések, mind lábjegyzetekbe gyűjtve, és magyarázva kerülnek a mai olvasó elé. Szerencsénkre a doktor hagyatékában sok vázlat és fénykép is megmaradt, ezeket az alapítványnak még sikerült tovább bővíteni, így az online olvasás igazi időutazás is egyben.
A napló egy nagyon személyes műfaj, amikor Kemény Gyula sorait olvassuk, akkor a háború véres poklát egy humánus orvos szemével látjuk. Egy olyan ember szemével, akinek a saját rövid diagnózisa alapján kell eldöntenie, hogy érdemes-e a sebesülttel foglalkoznia, vagy kénytelen sorsára hagyni, hogy olyanokat mentsen meg, akiknek több esélyük van az életre. Naponta dönt emberek sorsáról, van hogy egy nap száznál is több sebesültet diagnosztizál. Mindezt sokszor a csatamezőn, télen a hóban, golyózáporban. Kemény Gyula mégsem szűnik meg érző emberként gondolkodni, ezt a visszaemlékezés minden oldala bizonyítja:
"Ők ketten a mi gépfegyverosztagunktól 37-esek, látván odaát ama füstölgő házakat, elmentek oda kenyeret keresni. Benyitottak az egyik házba, ahol csodálatosképpen egész szobára való kenyérre akadtak, amely kenyerek sátorlapokra voltak már kirakva. A szobában levő két szerb asszony szerb katonáknak nézte őket az első pillanatban s rámutattak a sátorlapokon levő kenyerekre, mondván, hogy fogják és vigyék fel a Dubavára. Ahogy azonban jobban rájuk néztek, észrevették magukat az asszonyok, s hangos sikongatással kezdtek el kiabálni. A lármára két szerb paraszt sietett elő, de ekkor már a két baka egy-egy kenyérrel a hónuk alatt a réten át felénk futottak. A szerb parasztok utánuk lövöldöztek, s egyiküket meglőtték, az vergődik ott a fűben. Mindezt olyan egykedvűen, olyan közömbösen adja elő, mialatt a magával hozott kenyérbe harapdál, s szinte falva eszi.
Társai körülveszik s mind a kenyérből akarnak részesedni. Én is megkóstolom, még meleg. Ezalatt a két szerb a ház előtt állva tanakodik és akárcsak mi innen, ők is a réten vergődő bakánkat nézik. Négy fegyveresünk letérdel és puskáikat készen tartva várnak, vajon a két szerb odamegy-e a mi sebesültünkhöz, hogy megölje. Mert ezt nem engedjük, akkor harc lesz, bárha el is áruljuk magunkat, búvóhelyünket. Végre is a két szerb visszamegy a házba. Rettenetes, szinte irtózatos nézni, ahogy szegény bakánk ott vergődik. Ezt nem lehet hagyni, hátha megmenthető. Felszólításomra két szanitéc baka vállalkozik a vakmerő tettre, arra, hogy vergődő, jajgató társukat behozzák ide az udvarba. Az udvarról lélegzet-visszafojtva lessük a bátor fiúk minden mozdulatát, akik óvatosan hason csúszva másznak céljuk felé. Örökkévalóságnak tűnik fel, amíg elérnek a sebesülthöz. Most melléje hasalnak. A sebesült fel akar ülni, de a két szanitéc visszanyomja a földre, nehogy a csujesek valamit észrevegyenek. Most megfogják s végtelen lassúsággal, folyton hason csúszva húzzák, tolják, vonszolják maguk után sebesült társukat. Megfeszült idegekkel nézzük ezt a hősies küszködést. Fegyvereseink ezalatt a csujes házra irányítják puskáikat. Végre itt vannak a fiúk az udvaron. A lövés igen súlyos. A gerincoszlop mögött ment be hátulról, s a hason jött ki a golyó. Mert közeli a lövés a köldök mellett hatalmas kilövési sérülés tátong. Nyögve panaszolja, hogy kenyeret mentek keresni, hogy ő már többet sohasem eszik kenyeret. Csinos szerb menyecskénk párnát hoz a feje alá, s melléje térdelve etetni, itatni akarja, ha engedném."A hagyaték kezdetben töredékes formában jutott a történészek kezébe (három magánszemély birtokában van jelenleg, akik engedélyezték a feldolgozását és közreadását), ezért nem is időrendben jelent meg a honlapon, jelenleg az 1918-as szentföldi küldetés jelenik meg heti bontásban. Az időrendben első 1914-es rész tökéletesen mutatja be, ahogyan a békebeli helyőrségi élet először átváltozik egyfajta igazi "balkáni" hadiállapottá, ami aztán átadja a helyét egy téli visszavonulásnak, egyes naplórészletek vetekednek az 1812-es Napóleon vezette hadsereg téli orosz visszavonulásáról szólókkal. A szerbiai harcok még a mozgó háború megpróbáltatásairól szólnak, menetelés, csaták, nélkülözések. Persze nem csak harcokból állt a háború, rengeteg bejegyzésben elevenedik meg a korabeli civilek élete is:
"Közben újra előkerül a csinos szerb asszony. Lehetetlen leírni a kéjes vágyaktól szikrázó szemek járását. Majd felfalják ezt a fehér lábszárú mezítelen lábú, de határozottan szép menyecskét. Ennek a nőnek a jelenléte többet jelent itt minden mennyországnál, mi minden titkot nem árulna el a kiéhezett férfiszenvedély ezért a női testért. Mindannyian körülfogjuk, mindenki kérdezgeti csak azért, hogy vele szót válthasson. Ez a viruló női test a maga egyszerűségében nem is sejti, hogy milyen elérhetetlen hatalma van felettünk. Krausz mindjárt kínálgatja csokoládéval, konyakkal, cukorral, s ha csak egy percig is négyszemközt maradhat vele, bizonyosan bankócsomagokat fog neki a lábaihoz rakni. Maga Németh is el van ragadtatva a folytonos mosolytól, s kijelenti, hogy az éjjel ebben a házban lesz a Kommandó. Krausznak felvillan a szeme, s amit legkevésbé vártam, a fülig szerelmes vőlegény, Bartha, kijelenti nekem, hogy ő is itt marad az éjjel a Kommandónál. Itt maradhat, ha egészségeset jelent, mondom neki, ha ellenben beteg, akkor a segélyhelyen van a helye. Ennyi irigység egy csomóban! Közben a velünk levő altisztek és bakák is éhes pillantásokat vetnek az asszonyra. Mit adnának ők is ezért a nőért! "
"17-én este 8 órakor Szarajevóban vagyunk. Sok szaladgálás után végre is fedél alá kerülünk, a Ferenc József kaszárnya puszta padlóján kapunk szállást. Nem baj, ha kemény is, csakhogy tető alatt vagyunk. Másnap reggel megmosakodunk, megborotválkozunk, s magunkat így kicsinosítva és kihúzva egész nap a várost járjuk. Pénze annyi van a bakának, hogy nem is tud vele mit kezdeni, azután meg arra is számít, hogy hátha elesik, minek gyűjtse. Hadd menjen. A kereskedők lelketlenül magas árakat követelnek mindenért. A múltakon okulva mindnyájan ennivalót vásárolunk. Csak enni és enni, amíg van mit. Eleget koplaltunk, ki tudja mi lesz még ezután. Hosszú hetek óta most van először alkalmunk rendes tisztálkodásra és arra, hogy emberek közt járhassunk-kelhessünk. Milyen jól esik jól öltözött embereket látni."
Az 1915-ös napló az olaszok támadását megelőző napokban indul, az Isonzó folyó nyugati partján sebtében kiépített hídfőt védte itt a nagyváradi 37-es ezred negyedik zászlóalja és vele Kemény doktor. Itt még nyoma sem volt a lövészárok rendszereknek, de a hegyek meg az Isonzó magukban is pont elég akadályt jelentettek az olaszoknak. A Monarchia hadvezetése, itt a védekező harcokban sokkal jobban teljesített, mint az előző évi katasztrofális szerbiai támadó hadjáratokban. De ez sovány vigasz volt az első vonalban küzdő egyszerű katonáknak, akik itt is csak az életüket áldozva tudták feltartóztatni az olasz támadásokat. A kezdeti felvonulás után a két ország hadseregei merev állásharcokat vívtak egészen az 1917-es Caporettói áttörésig. Ez a napló a szörnyű állásháború leírása. Az 1915-ös naplóhoz kapcsolódik, hogy Kemény doktor bajtársa Hary József aki vele szolgált a zászlóaljban 1915-ben, szintén írt egy frontnaplót (Az utolsó emberig) és ez meg is jelent nyomtatásban. Hary József leszármazottai őrizték meg Kemény Gyula naplóját is az utókornak. A két férfi 1915-ben kötött egy életre szóló barátságot, bajtársiasságuk még száz év elteltével is tovább él azzal, hogy az utódok a nyilvánosság elé tárták a két hagyatékot. A harmincas években a veteránok együtt visszatértek az olasz hadszíntér csatatereire, próbálták feldolgozni az emlékeiket, hiszen egész hátralévő életükben hordozták az itteni harcok súlyát:
"A bal szárnyunkon (Sveta Mária hegy) levő kassai 34-esek állandóan gramofonnal bosszantják az olaszokat közvetlen közelről, amire megdühödik az olasz és küld nekik egy csomó nehéz gránátot. Mi történik erre? Minden irányból egy pár baka a feltűnően látszó fedezékbe szalad, ezt az ellenség kitűnően látja s odalődözi gránátjait, de hiába, mert ahová szaladnak, az mind hamis fedezék, ahonnan ügyesen elrejtett futóárkok vezetnek lefelé az igazi, jól elrejtett fedezékekbe. Itt a fiúk a markukba nevetnek. Alig szűnik meg az ágyúzás, már egy másik helyen szól a gramofon."
"Július 23-án éjjel negyed kettőkor írom ezen soraimat. Rettenetes nap, borzalmas. Még ilyet zászlóalj nem ért. Balsejtelmünk nem csalt. 170-nél több a súlyos és könnyű sebesült, több mint 40 a halott. Két derék tartalékos hadnagyunk halva van, Hofmeister és Mocsáry, mindkettő szerelmes vőlegény volt, akik szabadidejükben csak szerelmes leveleket írtak és olvastak, már nincsenek. Másik három tiszt sebesült. Hát a szerencsétlen bakák"
" Jönnek újak, ezek is erre a sorsra jutnak. Dörög a fegyver, rettentően robbannak a kézigránátok, amelyeket mindkét részről özönével hajigálnak egymásra. Az olaszok kézigránátjai diszkosz alakúak, könnyen kézbe foghatók, s ezért jó messze repülnek. Szerencse, hogy nem mind robban fel. No, de a mienk sem jobb. Ezekből is sok nem robban fel, a fel nem robbantakat az olasz visszadobja nekünk, s ha ekkor sem robban fel, újra átdobják, előzőleg meggyújtva. Így megy ez többször. Ahová esik, van jajgatás, örök elmúlás. Azon kívül az első sorokban vannak a legjobb lövők"Az 1918-as napló egy igazi kaland, a középkori zarándokutak szellemében. Kemény doktor következetesen Szentföldként hivatkozik Palesztinára. Ami érthető is, hiszen valahol azért a sors furcsa fintora, hogy a Habsburg IV. Károly magyar király, akinek címei között megtaláljuk a Jeruzsálem királya titulust is. (II. András magyar király szentföldi hadjárata után vette fel ezt a címet, és 1918-ig minden magyar király használta is utána). Szóval Jeruzsálem katolikus királya csapatokat küldött az Oszmán Török Birodalom megsegítésére, a szintén keresztény Brit birodalom csapatai ellen, akik végül bevették Jeruzsálemet. Dr. Keményt egy tüzérségi üteg mellé vezénylik, a Balkánon és Törökországon keresztül vezet az útja egészen Palesztináig. Ebben a naplóban viszonylag kevés a harc, inkább a mesés keletről szól, ami a jó doktort is elvarázsolta:
"A Bosporust még egy másik tenger övezi, a török házak tengere. Valóságos háztenger minden rendszer nélkül építve. És ez teszi széppé, érdekessé a mi szemünkben, mert mi megszoktuk a házakat, lámpákat, utcákat katonai sorrendben állva látni. Itt nincs sorrend. A házak óriási tömege van egymás mellett, egyiknek erre, másiknak amarra néznek az ablakai, amelyek szintén olyan aprók, hogy messziről mind külön-külön villanylámpaként festenek. Akármerre néz az ember, mindenfelé a rendszertelen, össze-vissza elhelyezett milliónyi apró fénygolyók. A házak közül kiemelkednek a karcsú kecses minaretek, templom (mecset) tornyok, amelyek szintén fényárban úsznak"
"Mert 1917 óta ugyan nem kötelező a fátyol hordás, de azért a csúnya nők s a nagyon szépek ma is viselik s fogják is állandóan viselni. A csúnyák hiúságból, a szépeket pedig a férjeik nem engedik fátyol nélkül az utcára, nehogy gyaurok ocsmány szemei legeljenek az üde tearózsa arcokon. Mert szép a török nő, gyönyörűségesen szép. Mindnek koromfekete a haja, amely kék avagy lila selyem hálóba van szorítva, ez a fejkendő pont olyan, mint a mi vöröskeresztes ápolónőink fehér, hátul lelógó fejkötői. Mindenkor és mindenhol csak selyemben járnak, amely lila, világoskék, kék avagy fekete színű. A rövid blúz egyszínű a szoknyával. A szoknyát nem ott kötik meg soha, mint a mi nőink, hanem magasan, közvetlen a mellek alatt, már emiatt is, de meg mert a szoknyák túl bőek, ezért a török nőknek az idomairól még sejtelme sem lehet a kutató szemnek"
"Jön Asim bég két más török tiszttel. Beszélgetnek, mutogatnak, sapkájukba rejtett cigarettákat szívnak; németül megy a diskurzus, a vele lévő két tiszt német tiszt, akik már régebb idő óta a török seregben szolgálnak, ú.n. turkogermán tisztek. Mi Nurim pasa márvány sírkövén ülünk, Asim ezredes és társai a Mózes emléknek támaszkodnak, bizakodó hangjuk ide hallatszik hozzánk, Asim bég gyorsan s hangosan beszél. Fatalistának született, az is volt egész életében. Bízik most is a győzelemben. Hanem Allah, a nagy és hatalmas ez egyszer másként akarta a győzelmet is, meg Asim bég sorsát is. Reggel felé a végsőkig megfeszített izgalmak közt várjuk, nem indul-e meg valami mi ellenünk is. Nem gondol most senki a malária szúnyogokra, a szúnyogháló kifeszítésére, csak arra, hogy mi lesz velünk, milyen sorsnak nézünk elébe akkor, ha ott feljebb győz az angol s akkor minket vagy belekerget az arabs sivatagokba, ahol éhség-szomjúság s vad arabs törzsek várnak reánk, vagy pedig a reánk rohanó néger-hindu-gurkha lovasság lándzsái kénye-kedvének leszünk kiszolgáltatva. Egyformán kétséges jövő mindkettő"
Dr. Kemény Gyula 1938-ban 54 évesen mint a vitézi cím birtokosa és kórházparancsnok helyettes fejezte be nem mindennapi életét. A háború során több kitüntetésben részesült, köztük német és török elismeréseket is kapott: Ferenc József Rend Lovagkeresztje a kardokkal, Ezüst Katonai Érdemérem a katonai érdemkereszt szalagján kardokkal, Bronz Katonai Érdemérem a Katonai Érdemkereszt szalagján kardokkal, III. Osztályú Katonai Érdemkereszt, Károly Csapatkereszt, Sebesülési Érem, Vöröskereszt Díszjelvény, Német Vaskereszt, Török Vas Félhold.
Naplója, amikor ezeket a sorokat írom még mindig heti megjelenés alatt áll, A Nagy Háború blogon, remélem sokan elolvassák online, és talán egyszer nyomtatásban is napvilágot láthat a fotóanyaggal kiegészülve. Részemről egy kétnyelvű angol-magyar kötet lenne a vágyaim netovábbja, hogy a szerb-olasz-török olvasókhoz is könnyebben eljuthasson. Az ajánlóban használt minden kép a Nagy Háború alapítvány blogjáról származik és a linkek is mind az általuk gondozott napló részleteire mutatnak, azzal a céllal, hogy minél többen megismerjék a naplóit.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése