Előzetesen sok helyen olvastam nagyon pozitív kritikákat erről a könyvről. Mivel a Huszár Gál Könyvtárban megvolt a kötet magyarul, nem törtem magam az eredeti angol megszerzésével. Bevallom férfiasan, a könnyebbik utat választottam, annál is inkább, mert ez a könyv nem egy rövid szösszenet, hanem egy hatszáznyolcvan oldalas vaskos kötet. Karl Marlantes a vietnami háborút megjárt veteránból lett író, harminc évig csiszolgatta a saját háborús élményein alapuló regényét. Véleményem szerint, egy igen jó háború ellenes könyvet írt, megérte ennyit dolgozni rajta. Idézek tőle, a címmel kapcsolatban:
„A Matterhorn az én személyes metaforám a vietnami háborúra – megépítettük, elhagytuk, megrohamoztuk, elveszítettük és újra elhagytuk.”
Olvastam már vagy egy tucat angol nyelvű katonai visszaemlékezést erről a konfliktusról, és vagy tíz regényesített formában feldolgozott memoár köteten is túl vagyok, amiket szintén amerikai veteránok írtak, de egyik sem volt ennyire jó könyv mint a Matterhorn. A vietnami háború veteránjai egyébként elég aktívan szoktak kommentelni az Amazonra felkerült vonatkozó könyvekkel kapcsolatban (rövidítve beírják a rangjukat, az egységük nevét, számát meg a szolgálati dátumokat a kommentjük aljára). Számomra ezek a vélemények szolgálnak egyfajta zsinórmértékként, ha a témával kapcsolatban keresek olvasnivalót. Ha egy kötetnél sok tárgyi tévedést reklamálnak a veteránok, akkor én sem olvasom el a könyvet. Ha dicsérik, akkor viszont belekezdek. A Matterhorn esetében a legrosszabb veterántól kapott pontszám három csillag volt. Amikor utoljára néztem több mint háromezer ötszáz olvasói vélemény alapján 4.6 csillagon állt ez a regény a maximális ötből. Ezt nagyon meggyőző érvnek találtam.
Nekem az USA tengerészgyalogságáról elsősorban egy másik olvasmányélményem a meghatározó, Leon Uris: Csatakiáltás/Meghalsz Tengerész című könyve (1942-45). Ez volt az első ami eszembe jutott, mert a párhuzamhoz ebben az esetben minden adott. Mindkét író egy-egy háborúban szolgált a híres amerikai alakulat soraiban. Mindkét regényből visszaköszön a tengerészgyalogosok rámenős bátorsága, és az adott korszak szellemisége. Mégis hatalmas a különbség, pont akkora, mint a negyvenes évek és a hatvanas évek háborúja között. Uris könyvét elolvasva az amerikai srácok be akarnak lépni a tengerészgyalogosok közé, a Matterhorn elolvasása után ez lesz a legkevésbé vonzó pálya ami majd az eszükbe jut.
A Matterhornban nekem egy kicsit sok volt a szereplő, sűrűn lapozgattam vissza a listájukhoz. Ez nehezebbé teszi az olvasását, a mondanivaló szempontjából viszont indokolt a szereplők magas száma. Hiszen van főszereplője a történetnek, de azért mégis csak egy tengerészgyalogos század történetének bő két hónapját dolgozta fel a szerző, és ezt nem lehet hat-nyolc szereplővel megoldani.
A regénynek fontos mondanivalója a fehérek és feketék közötti ellentétek bemutatása, szerintem ezt kiemelkedően oldotta meg az író. Mindkét oldalon érthető motivációkkal, jól felépített karakterekkel. Nem foglal állást, de nem is hagyja szó nélkül ezt a jelentős problémát (főleg 1969-től éleződött a helyzet, Martin Luther King meggyilkolása után). Hiszen hivatalosan a tengerészgyalogosok színe egységesen zöld, és az egyéni teljesítményen kívül nincs különbség közöttük. A valóságban azonban a hatvanas évek Amerikájának a faji különbségekből származó feszültsége egy meghatározó dolog volt, mindenkinek kihatott az életére, akár katona volt, akár civil. Az amerikai társadalom 1864-től, többször is eljátszotta, hogy az afroamerikaiakat engedte harcolni a háborúkban (lazítva a szabályokon), de amint véget ért az adott konfliktus gyorsan minden visszaállt a régibe. Eleinte a fegyvert megfogni sem engedték őket, csak egyfajta egyenruhás munkaszolgálattal vették ki a részüket a háborús erőfeszítésekből. Aztán minden háború eljutott arra a pontra, hogy őket is beküldték a darálóba.
Az afroamerikai népesség számára ez mindig egy újabb lépés volt az egyenjogúság felé, a szó legszorosabb értelmében megharcoltak a jogaikért. Ezzel viszont a mindenkori kormányzat is tisztában volt, és igyekezték fékezni ezt a folyamatot. A Harlemi Pokolharcosok például csak francia alárendeltségben foghattak fegyvert 1917-18-ban, majd gyorsan megfelejtkeztek róluk a háború után. 1944 már lehettek pilóták és egyben tisztek is, de Roosevelt elnök feleségének kellett támogatnia az ügyüket, hogy éles bevetésre mehessenek. Nagy eredmény volt, hogy az afroamerikai vadászpilóták valódi bevetésekben védhették a fehér legénységű bombázókat, többek közt 1944-45-ben Magyarország felett is. Az egyenrangú színes katonák fogalma még a hatvanas években is sokakban keltett ellenérzést. Olvastam (Sir Max Hastings: Vietnam), hogy amikor az USA Air Force egyik afroamerikai őrnagyának gépét lelőtték Hanoi felett, kiugrott és fogságba esett. Amikor a hadifogolytáborban egy fehér amerikai honfitársa mellé zárták, a másik amerikai nem akarta elhinni se a rangját, se a beosztását, sőt egyenesen "téglának", beépített kémnek nézte.
A könyv szerencsére nem válik egy szimpla társadalmi drámává, mert Marlantes remekül egyensúlyoz a témáival. A dzsungel semleges könyörtelenséggel keseríti meg a katonák életét, az akciók és a háború technikai viszonyai jól kidolgozottak, a parancsnoki szerepeket, a nehéz döntéseket és azok következményeit is jól bemutatja a szerző. A fiatal hadnagy, mint főszereplő remek választás, neki a dzsungel meg az ellenség legyőzése csak az egyik feladata, mellette még ki kell vívnia a katonái tiszteletét, és példát kell mutatnia a többieknek. Ezen felül el kell igazodnia és boldogulnia kell a tisztek politikával terhes zárt köreiben is. A legnehezebb feladat viszont azzal szembesülni, hogy az egyes véres áldozatokkal járó támadásoknak mi adta a hátterét. Komoly teher tudni, hogy tulajdonképpen milyen okok és célok miatt nyomorodnak, és halnak meg ezek a tizenkilenc-húsz éves srácok körülötte. Nekem az adta a könyv értékét, hogy összefüggő rendszerben ábrázolja a háborút és benne a katonákat, minden aspektusból kapunk egy koherens képet, nem túloz, nem beszél félre és nem takargat semmit. A brutalitás, a humor, a morális dilemmák, az abszurd és horrorisztikus jelenetek, a dzsungel hadviselés és a jól kidolgozott szereplők mind a helyükön vannak egyensúlyban, nem hagy minket kétségek között. Megmutatja miért is rossz a háború.
Többen az Oroszlánkölykök illetve a Meztelenek és holtak című regényekhez hasonlították a Matterhorn-t. Nekem ezek közül egyik se tetszett igazán. Vagy húsz év távlatából visszagondolva nem sok nyomot hagytak bennem, a Mattehorn-t sokkal inkább ajánlom mint háborús könyvet. Olyan véleményt is olvastam, hogy ez a könyv túl van értékelve. Nos, elfogadom, hogy irodalmi szinten nem a legmélyebb szöveg (sűrűn szerepel benne autentikus káromkodás), de ez a könyv számomra sokkal teljesebb élményt nyújtott, mint az említett két regény. Ráadásul, ami nagyon fontos: nehezen tettem le! Bár minden háborús regényt ennyire a teljességre való törekvés jegyében írnának meg a szerzők, én beérném ezzel a színvonallal bármikor.
Vendégszerző: Balogh János
Megjegyzések
Megjegyzés küldése