Olvasónk ajánlja - Oravecz Imre: A rög gyermekei című családregényt

 

Egy barátom egyszer sörözés közben azt kérdezte tőlem: „ismered Oravecz Imrét?”. Mert, hogy tőle olvassa A rög gyermekei-t. A szerző ismerősnek tűnt, talán még valamikor az egyetemen hallottam róla, amikor az A épület folyosóin könnyű kéményfüstként szállt keresztül a neve a világot és a kultúrát újra- meg újra megváltó diákok között. „Valami költő nem?” kérdeztem tőle magabiztosan, előhúzva az ingujjamból az ezeréves bölcsészblöfföt, aminek köszönhetően a világon szinte mindenről rendelkezem némi felszínes információval, de szinte semmiről sem tudok számottevően semmit. Ő megvakarta az állát, és azt mondta, nem tudja, de ez regény, méghozzá nagyon jó, ha befejezte az első részt odaadja, olvassam el, tetszeni fog. És tényleg tetszett.

Pedig nem történik benne semmi rendkívüli, sokan talán unalmasnak is tartanák a szajlai Árvai-család három kötetben elmesélt körülbelül száz évét (az első kötet a XIX század közepén indul, a harmadik pedig 1956 novemberében ér véget). Van, hogy hosszú oldalakon keresztül mesél a szerző ifjabb Árvai János gőzcséplőgépének működéséről, aztán pedig húsz oldalas leírás következik, amiben a kis István - János legidősebb fia - gombászni indul a környező erdőkbe. Oravecz nagyon jó aránnyal adagolja a komótos hétköznapokat a felkavaró drámákkal, tragédiákkal. Van, hogy egy gombászás csak egy gombászás, de van, hogy a kis István egy akasztott embert talál az egyik gyümölcsösben, mint ahogy a cséplőgép helyes működését is azért kell megismernünk, mert néhány évvel és oldallal később egy üzemeltetői baklövés miatt felrobban a szerkezet.

Nyilván ennél részletesebben is kifejthetném a cselekményt, de nem szeretnék mindent elárulni, bár akkor sem tenném tönkre a könyvek élvezetét, ha pontról-pontra felsorolnám kivel mi fog történni, mert a Rög gyermekeiben nem a mi a lényeg, hanem a hogyan. Nem igazán vannak váratlan fordulatok, amiktől kapkodjuk a fejünket, ennél sokkal reálisabb az egész. Lépésről-lépésre követhetjük, ahogy a szereplők fejében kihajtanak az elvetett gondolatok, fokozatosan növekednek, közben néha ugyan elbizonytalanodnak, de aztán végül rászánják magukat és döntésre jutnak.

Milyenek a karakterek?

Oravecz hősei átlagosak, egyikük sem kiemelkedő semmiben, ugyan igyekeznek jó emberek lenni, de korántsem tökéletesek. Cselekedeteik mozgatórugója a föld, az egyetlen igaz érték a bizonytalan világban, mert ahogy idősebb Árvai János mondta: az Úristen csak véges mennyiséget teremtett belőle. Ez motiválta Istvánt, hogy a millennium környékén fogja a családját és szerencsét próbáljon az Egyesült Államokban, és ugyanez motiválta a fiát, Steve-et, hogy a gazdasági világválság után visszatérjen az ókontri-ba. 

Persze, ahogy az emberek között sem teremtetett mindenki egyenlőnek, úgy a regény szereplői közül sem egyformán fontos mindenki. Ifjabb János, István és Steve a három abszolút főhősünk, illetve az ő fiaik-lányaik-feleségeik kapnak még kisebb-nagyobb teret a történetmesélésben, de például Ifjabb János számtalan gyermeke közül én csak kettőnek a nevére emlékszem (Istvánon kívül öccsére, Jancsikára, akinek korai haláláról egy dermesztő fejezetet olvashatunk). A többiek számomra arctalan masszát alkotnak, csak nevek, mert bár Oravecz igyekszik nekik is külön karaktert rajzolni (egyikőjük hirtelen haragú, másik mamlasz), valószínűleg ez inkább nyűg volt neki, mint kimondott szándék. Ugyanígy nem igazán számítanak a női karakterek sem: István anyján és feleségén kívül egyikőjük sem túl hangsúlyos.

Hogy van megírva?

A nyelvezet tökéletesen illeszkedik a regény hangulatába: jellegzetes, de nem extravagáns, a szöveg jól kimunkált, de nem akar feltűnősködni, a hasonlatok, leírások és párbeszédek kényelmes otthonosság érzetet adnak, az ismeretlen tájszavak nem akasztják meg az olvasást, ha nem tudjuk, mi az az ámbitus, cepe, hátyi vagy dikó, nem kell egyből a magyarázathoz lapoznunk, a szövegkörnyezetből minden kiderül.

A történet lineárisan csordogál, nincsenek felesleges, hatásvadász vissza- vagy előreugrások, bár tény, hogy Oravecz sokszor saját szakállára dönti el, mi az ami fontos, és mi az, ami nem, mint amikor gyerekkorunkban egy videókazettát a play és a forward gomb együttes lenyomásával indítottuk el, aztán az érdekesnek tűnő részeknél még egyszer megnyomtuk a play-t, hogy normál hanggal, normál sebességben nézzük tovább: néha egy oldalban mesél el több évnyi eseményt, hogy aztán húsz oldalon keresztül olvassuk, ahogy István legidősebb fia, az Imruskából lett Jim a mennyasszonyával motorral kirándul a sivatagban, növényeket és állatokat nézve, elmélkedve a múltról, jelenről, jövőről.

Végszó. Most akkor miről szól?

Mindenről. Az életről, annak megállíthatatlan körforgásáról, születésről, elmúlásról. Mindannyian könnyedén beleképzelhetjük magunkat az Árvai család valamelyik tagjának helyébe, nem nehéz átéreznünk a gondjaikat, vágyaikat. Értjük a motivációikat, ha nem is feltétlenül értünk egyet velük. Sokat akart markolni a több, mint ezerötszáz oldalnyi regényfolyam, és sokat is fogott. Számomra 2021 legjobb tippje volt, olyasmi, ami ott marad az emberrel, beférkőzik a gondolataiba, az álmokba, ott van vele, miközben fogat mos, porszívózik, vagy a vonatra vár, és biztos vagyok benne, hogy ha öt, tíz év múlva ismét előveszem a trilógiát, teljesen máshogy fogom értelmezni, de akkor is ad majd valami újat.

Vendégszerző: Sz. T.