A Napsugárház - testi és lelki utazás a múlt és a jelen megélése által

Penelope Slocombe első regénye A Napsugárház, idén nyáron jelent meg az Athenaeum kiadónál, a #spirit sorozat részeként. A kiadói sorozat könyvei nem összefüggőek, de a témájuk nagyon hasonló, az útkeresésről, önmagunk megtalálásáról szólnak, spiritualitással meghintve. A kiadói sorozatban már megjelent a Marigold Hotel és a Cassi című regény is. Penelope Skócia északkeleti részén nőtt fel, Ausztráliából származó szülők gyerekeként. Kreatív írás szakon szerzett mesterdiplomát, majd élt és angol nyelvet tanított Indiában, Spanyolországban és Londonban. Imád utazni, tengerparton sétálni, hegyekben kirándulni. Elsőre A Napsugárház gyönyörű borítója ragadta meg a figyelmemet, de a fülszöveg alapján a történet is érdekfeszítőnek tűnt számomra. Örülök, hogy a kezembe került ez a könyv, és remélem, hogy sokatok számára sikerül meghoznom a kedvet az elolvasásához. Anne tizennyolc éves fia hét évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt Indiában, de a nő nem adja fel a keresést, hisz abban, hogy valaki re...

Bosszú a nézőnek: egy antiajánló (Bosszú szeretetből, 2017)


Ismeritek a CollegeHumor videóját, amiben arra mennek rá, hogy Nicolas Cage minden szerepet elvállal? Kezdésnek mindenképp nézzétek meg, zseniális. Szomorú, de igaz: Cage tényleg megélhetési színész lett, manapság kis túlzással csak az animációs filmekben nem láthatjuk viszont (persze szinkronhang még ott is lehet!) Maradjunk annyiban, hogy az egykor minőségi és értékes mozikban játszó színésznek ezt a munkát - sem - kellett volna elvállalnia, őrizve maradék reputációját (eredetileg a rendezői székben is ő ült volna).
 
A filmet esti időelütésnek szántam, mindenféle utánajárás nélkül. A rendező Johnny Martin nevével ezidáig nem találkoztam; utólagos tájékozódást követően tudom, hogy csupán néhány mozgóképet instruált, melyek között 3.3-as IMDB rating is előfordul, egyébként leginkább asszisztensként, producerként és kaszkadőrkoordinátorként keresi kenyerét. Ezúttal Joyce Carol Oates novelláját adaptálta.
 
Hogy el tudjátok helyezni, ez a film NAGYON amerikai. Függetlenség napi kertiparty hordós sörrel és tűzijátékkal, fegyver mindenkinél, vezetés részegen, drogozás vezetés közben, egy viharokban megkopott kavics intelligenciaszintjével bíró redneckek (magyarul a Spongyabob remek kifejezésével élve: mélytengeri sutyerákok), dörzsölt és gátlástalan sztárügyvéd (chopperral!), megkeseredett veterán zsaru, aki önbíráskodik. A sztereotípiák tobzódása, ezerszer látott szituációkban. A cím magyarítása mondjuk meglepően korrektül sikerült, frappánsabb az eredetinél.
 
A történet veleje fontos és komoly, ezért is bűn ilyen összecsapott valamit készíteni róla. Egy egyedülálló anya megerőszakolása az alaptéma, az ő és szemtanú lánya vívódását, a traumával való közös megküzdését kellett volna biztos kézzel és következetesen vászonra vinni, ehelyett egy fércművet kapunk, skiccként megmaradó karakterekkel, a realitástól való – néhol már komikus mérvű – eltávolodással (például a tárgyaláson a nő ügyvédjén kívül mindenki, de mindenki az áldozat ellen van, beleértve a bírót is, holott egyértelmű bizonyítékok garmadája áll rendelkezésre a négy aljadék ellen).


Az áldozat (a szerepet viszonylag korrekten hozó Anna Hutchison) kvázi utcalánynak öltözve jelenik meg a kezdő – majd a legsúlyosabb – jelenetben is, ez eleve rossz indítás. Az anyja (Deborah Kara Unger) egy igazi botoxmúmia (mindössze 55 évesen!), itt nagyon félrement a casting, mert gyengébb fénynél meg sem lehet különböztetni őket egymástól. A Nicolas Cage által játszott, kiöregedőben lévő rendőrtiszt (nyomozó?) szintén egydimenziós, és ebben sajnos vastagon benne van a színész is. Cage nagyjából olyan átéléssel és arcjátékkal viszi végig a filmet, mint egy krumpli, amire parókát húztak. Tényleg rossz látni a szebb napokat megélt aktort, röhejes, festett frizurájával, bamba tekintetével és motyogásával (mintha az artikulálást csak felárért vállalta volna, és így az nem fért bele a stúdió büdzséjébe). Don Johnson, a Miami Vice egykori szépfiúja is elnagyolt a minden morális tartást nélkülöző jogász szerepében. A szereplők kapcsolódása esetleges, a megjeleníteni szándékozott érzelmeket egyenetlenül, néha véletlenszerűen adagolják. Az áldozat kiskamasz lányát alakító Talitha Bateman viszont tehetségesen játszik, ő a leghitelesebb karakter.
 

Azért más pozitívumot is találni az alkotásban: a technikai részletekbe nem nagyon lehet belekötni, a jelenetek kísérőzenéje megbízhatóan fokozza a hangulatot, de az operatőri munka is teljesen vállalható, a színek, fények, beállítások rendben vannak.
 
Viszont összességében mégiscsak pazarlás ez a bosszúfilm: egy húsbavágó téma elmaszatolása a könnyű pénzcsinálás érdekében, tehetségtelenséggel tetőzve. No meg persze időpazarlás is. Nézzetek mást!




- FM - 

 

 
 
 
 
 

Megjegyzések