Ismeritek a CollegeHumor videóját, amiben arra mennek rá,
hogy Nicolas Cage minden szerepet elvállal? Kezdésnek mindenképp nézzétek meg,
zseniális. Szomorú, de igaz: Cage tényleg megélhetési színész lett, manapság
kis túlzással csak az animációs filmekben nem láthatjuk viszont (persze
szinkronhang még ott is lehet!) Maradjunk annyiban, hogy az egykor minőségi és
értékes mozikban játszó színésznek ezt a munkát - sem - kellett volna
elvállalnia, őrizve maradék reputációját (eredetileg a rendezői székben is ő
ült volna).
A filmet esti időelütésnek szántam, mindenféle utánajárás
nélkül. A rendező Johnny Martin nevével ezidáig nem találkoztam; utólagos
tájékozódást követően tudom, hogy csupán néhány mozgóképet instruált, melyek
között 3.3-as IMDB rating is előfordul, egyébként leginkább asszisztensként,
producerként és kaszkadőrkoordinátorként keresi kenyerét. Ezúttal Joyce Carol
Oates novelláját adaptálta.
Hogy el tudjátok helyezni, ez a film NAGYON amerikai.
Függetlenség napi kertiparty hordós sörrel és tűzijátékkal, fegyver
mindenkinél, vezetés részegen, drogozás vezetés közben, egy viharokban
megkopott kavics intelligenciaszintjével bíró redneckek (magyarul a Spongyabob
remek kifejezésével élve: mélytengeri sutyerákok), dörzsölt és gátlástalan
sztárügyvéd (chopperral!), megkeseredett veterán zsaru, aki önbíráskodik. A
sztereotípiák tobzódása, ezerszer látott szituációkban. A cím magyarítása
mondjuk meglepően korrektül sikerült, frappánsabb az eredetinél.
A történet veleje fontos és komoly, ezért is bűn ilyen
összecsapott valamit készíteni róla. Egy egyedülálló anya megerőszakolása az
alaptéma, az ő és szemtanú lánya vívódását, a traumával való közös megküzdését
kellett volna biztos kézzel és következetesen vászonra vinni, ehelyett egy
fércművet kapunk, skiccként megmaradó karakterekkel, a realitástól való – néhol
már komikus mérvű – eltávolodással (például a tárgyaláson a nő ügyvédjén kívül
mindenki, de mindenki az áldozat ellen van, beleértve a bírót is, holott
egyértelmű bizonyítékok garmadája áll rendelkezésre a négy aljadék ellen).
Az áldozat (a szerepet viszonylag korrekten hozó Anna
Hutchison) kvázi utcalánynak öltözve jelenik meg a kezdő – majd a legsúlyosabb
– jelenetben is, ez eleve rossz indítás. Az anyja (Deborah Kara Unger) egy igazi
botoxmúmia (mindössze 55 évesen!), itt nagyon félrement a casting, mert gyengébb
fénynél meg sem lehet különböztetni őket egymástól. A Nicolas Cage által
játszott, kiöregedőben lévő rendőrtiszt (nyomozó?) szintén egydimenziós, és
ebben sajnos vastagon benne van a színész is. Cage nagyjából olyan átéléssel és
arcjátékkal viszi végig a filmet, mint egy krumpli, amire parókát húztak. Tényleg
rossz látni a szebb napokat megélt aktort, röhejes, festett frizurájával, bamba
tekintetével és motyogásával (mintha az artikulálást csak felárért vállalta
volna, és így az nem fért bele a stúdió büdzséjébe). Don Johnson, a Miami Vice
egykori szépfiúja is elnagyolt a minden morális tartást nélkülöző jogász szerepében.
A szereplők kapcsolódása esetleges, a megjeleníteni szándékozott érzelmeket
egyenetlenül, néha véletlenszerűen adagolják. Az áldozat kiskamasz lányát
alakító Talitha Bateman viszont tehetségesen játszik, ő a leghitelesebb
karakter.
Azért más pozitívumot is találni az alkotásban: a technikai részletekbe
nem nagyon lehet belekötni, a jelenetek kísérőzenéje megbízhatóan fokozza a
hangulatot, de az operatőri munka is teljesen vállalható, a színek, fények, beállítások
rendben vannak.
Viszont összességében mégiscsak pazarlás ez a bosszúfilm:
egy húsbavágó téma elmaszatolása a könnyű pénzcsinálás érdekében,
tehetségtelenséggel tetőzve. No meg persze időpazarlás is. Nézzetek mást!
- FM -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése