Olvasónk ajánlja: Zoltán Gábor Orgia című kötetét

Zoltán Gábor: Orgia (Kalligram, 2016)

Nehéz olvasmány Zoltán Gábor 2016-ban megjelent regénye. Sem a téma, sem a megvalósítás nem teszi könnyűvé a befogadó dolgát, küzdeni kell vele, de nem gondolnám, hogy aki egyszer már elszánta magát az elolvasására, az csak úgy félbehagyná. Én személy szerint - minden negatívuma ellenére - nem igazán tudtam letenni, hamar átszaladtam az alig háromszáz oldalon.

Egyrészt érdekelt a főszereplő, a valós alak(ok)ból gyúrt, ám mégis erősen fiktív vasgyáros története, aki a háború végi Budapest poklában esetlen Vergiliusként kalauzol minket, másrészt érdekelt ez az aprólékos, emberközpontú történelemlecke is. Mert minden becsempészett fikció ellenére a könyv több évnyi levéltári kutatás eredménye, de egy pillanatra sem érződik soknak a szerző tudása a témáról, ügyesen adagolja az apró részleteket, amelyektől igazán élővé válik, lüktet és lélegzik a történet. Jól mutatja be, hogy ezek a fékevesztetten tomboló nyilasok nem egydimenziós vadállatok, hanem átlagos emberek tele vágyakkal, érzésekkel, gondolatokkal, frusztrációval, sértettséggel, komplexusokkal, akik fegyverhez és hatalomhoz jutva fokozatosan lépik át az összes morális határt, amíg a bestialitás olyan természetes nem lesz számukra, mint a levegővétel.

Erre kiváló példa a vasgyáros öccse, aki tökéletes ellentéte az élet minden területén sikeres bátyjának, egy klasszikus tutyimutyi vesztes, egy himlőhelyes katonaszökevény, aki először a frontszolgálatot akarja megúszni a nyilasok között, hogy aztán bámulatos gyorsasággal asszimilálódjon, amikor rájön, itt a nők nem mondhatnak neki nemet, és bármit megtehet velük, ami csak az eszébe jut. Fokról-fokra halad, a lelke gátján először csak egy-egy buzgár tör át, aztán minden korábbi emberiességet magával sodor az önkény árhulláma.

A történet a maga hétköznapi aprólékosságával együtt lehengerlő és szuggesztív, két dolog azonban óhatatlanul megakasztja az olvasásélményt: a szenvtelen alapossággal részletezett kínzások, és a szikár, minimalista nyelvezet.

Az első a téma sajátja, aki a nyilas terror borzalmairól szóló könyvet vesz a kezébe, ne számítson arra, hogy szende félrepillantásokkal megúszhatja, ott állunk a szobában, és mint a többi, sorára váró fogolynak, nekünk is végig kell néznünk mindent, ha esetleg elájulunk, fellocsolnak minket és kezdődhet minden elölről. Ebben nincs semmi öncélúság, nem is lehet azzal vádolni ezt a könyvet, itt minden tettnek súlya van, minden kínzás egy újabb bugyrot tár elénk.

A nyelvezet viszont problémás. Nem rossz. Legalábbis nem teljesen. Az biztos, hogy a szerző tud írni. Az ösztövér hasonlatai, és a nagy ritkán, morzsaként elénk hulló költői képei ülnek, találóak. Azonban ez a túlzásba vitt minimalizmus bajos. Sok, rövid mondat. Döccenve sorakoznak egymás után. Mintha különálló szigetként lebegne az elbeszélés vízén. De képtelen összekapaszkodni egy egységes földrésszé. És ez megakasztja a lendületet. Ráadásul sokszor hatásvadásznak is hat. Talán csak így tud írni? Talán ez a szikár, távolságtartó hangvétel szándékolt választás a témához? Lehet. Nem tudom.

Tulajdonképpen ezt akár pozitívumként is értelmezhetjük, mivel alapvetően nekem sokkal fontosabb egy regénynél a hogyan, mint a mit, azaz a nyelvezet, a költői eszközök, a „megírtság” lényegesebb, mint a történet, (ahogy mondani szokták, unalmas dolgokról lehet írni, de unalmasan nem), de itt mégis túl tudtam lépni a számomra zavaró nehézkes nyelvezeten, mert a tartalom némán sodort magával. Mint az áldozatokat a Duna.

Vendégszerző: Sz. T.