Zoltán Gábor: Orgia
(Kalligram, 2016)
Nehéz olvasmány Zoltán Gábor 2016-ban megjelent regénye. Sem
a téma, sem a megvalósítás nem teszi könnyűvé a befogadó dolgát, küzdeni kell
vele, de nem gondolnám, hogy aki egyszer már elszánta magát az elolvasására, az
csak úgy félbehagyná. Én személy szerint - minden negatívuma ellenére - nem
igazán tudtam letenni, hamar átszaladtam az alig háromszáz oldalon. Egyrészt érdekelt a főszereplő, a valós alak(ok)ból gyúrt,
ám mégis erősen fiktív vasgyáros története, aki a háború végi Budapest poklában
esetlen Vergiliusként kalauzol minket, másrészt érdekelt ez az aprólékos,
emberközpontú történelemlecke is. Mert minden becsempészett fikció ellenére a
könyv több évnyi levéltári kutatás eredménye, de egy pillanatra sem érződik
soknak a szerző tudása a témáról, ügyesen adagolja az apró részleteket,
amelyektől igazán élővé válik, lüktet és lélegzik a történet. Jól mutatja be,
hogy ezek a fékevesztetten tomboló nyilasok nem egydimenziós vadállatok, hanem
átlagos emberek tele vágyakkal, érzésekkel, gondolatokkal, frusztrációval,
sértettséggel, komplexusokkal, akik fegyverhez és hatalomhoz jutva fokozatosan
lépik át az összes morális határt, amíg a bestialitás olyan természetes nem
lesz számukra, mint a levegővétel.
Erre kiváló példa a vasgyáros öccse, aki tökéletes ellentéte
az élet minden területén sikeres bátyjának, egy klasszikus tutyimutyi vesztes,
egy himlőhelyes katonaszökevény, aki először a frontszolgálatot akarja megúszni
a nyilasok között, hogy aztán bámulatos gyorsasággal asszimilálódjon, amikor
rájön, itt a nők nem mondhatnak neki nemet, és bármit megtehet velük, ami csak
az eszébe jut. Fokról-fokra halad, a lelke gátján először csak egy-egy buzgár
tör át, aztán minden korábbi emberiességet magával sodor az önkény árhulláma.
A történet a maga hétköznapi aprólékosságával együtt
lehengerlő és szuggesztív, két dolog azonban óhatatlanul megakasztja az
olvasásélményt: a szenvtelen alapossággal részletezett kínzások, és a szikár,
minimalista nyelvezet.
Az első a téma sajátja, aki a nyilas terror borzalmairól
szóló könyvet vesz a kezébe, ne számítson arra, hogy szende félrepillantásokkal
megúszhatja, ott állunk a szobában, és mint a többi, sorára váró fogolynak,
nekünk is végig kell néznünk mindent, ha esetleg elájulunk, fellocsolnak minket
és kezdődhet minden elölről. Ebben nincs semmi öncélúság, nem is lehet azzal
vádolni ezt a könyvet, itt minden tettnek súlya van, minden kínzás egy újabb
bugyrot tár elénk.
A nyelvezet viszont problémás. Nem rossz. Legalábbis nem
teljesen. Az biztos, hogy a szerző tud írni. Az ösztövér hasonlatai, és a nagy
ritkán, morzsaként elénk hulló költői képei ülnek, találóak. Azonban ez a
túlzásba vitt minimalizmus bajos. Sok, rövid mondat. Döccenve sorakoznak egymás
után. Mintha különálló szigetként lebegne az elbeszélés vízén. De képtelen összekapaszkodni
egy egységes földrésszé. És ez megakasztja a lendületet. Ráadásul sokszor
hatásvadásznak is hat. Talán csak így tud írni? Talán ez a szikár,
távolságtartó hangvétel szándékolt választás a témához? Lehet. Nem tudom.
Tulajdonképpen ezt akár pozitívumként is értelmezhetjük,
mivel alapvetően nekem sokkal fontosabb egy regénynél a hogyan, mint a mit,
azaz a nyelvezet, a költői eszközök, a „megírtság” lényegesebb, mint a
történet, (ahogy mondani szokták, unalmas dolgokról lehet írni, de unalmasan nem),
de itt mégis túl tudtam lépni a számomra zavaró nehézkes nyelvezeten, mert a
tartalom némán sodort magával. Mint az áldozatokat a Duna.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése