"A nagy alkotó emberi alakja mindig is titok és csoda marad - azért oly vonzó, és nyugtalanító."[1]
A ma 120 éve született
Szerb Antal ezzel a mondattal nemcsak egy eszmét, de önmagát is definiálta. Napjainkig titok ő, csoda, amely még mindig megborzolja az önmagát kereső embert.
Elég csak fellapozni az Utas és Holdvilág című regényét, vagy a Pendragon legenda sorait olvasni, s máris az emberi lélek legmélyére tekinthetünk.
Írásaiban mégsem az élet tragédiája dominál, inkább az intellektuális humor és az éleslátás. Olyan szerző ő, aki egyetlen tablón képes ábrázolni a
magyar- és
világirodalom korszakait és változásait, és közben mégis a saját hangján szól olvasóihoz.
Írásai és személye után kutakodva elém került a
Nyugat folyóirat 1935/12-es számában megjelent
A szerelem a palackban című novellája. Igazi öröm volt rátalálni erre a szösszenetre, hiszen nem más ez, mint klasszikus köntösbe öltöztetett tanmese arról, hogy csak azokon lehet segíteni, akik maguk is akarják a változást.
A viszonzatlan szerelemről zseniálisabb leírást ritkán olvashatunk:
"Sokáig tartott, amig a Szerelmet megtalálta közöttük. De végre rálelt: ott ült a Szerelem lovagló helyzetben Lancelot hátgerincén és egy kicsi tollseprűvel csiklandozta. Azután elúnta ezt a játékot, ügyesen bebujt a tüdő lebernyegei közé és összeszorította a lovag szívét. De ezt is régi tréfának találhatta, mert beült az aortába és a vérfolyamon felszállíttatta magát az agyba. Itt egy ideig babrált a fínom tekervények között, kivett mindenfélét a fiókokból, meg visszatette, azután belezavarodott a vonalkák rendszerébe, ásított egyet és Lancelot száján át kiugrott az ágyra. Leült az ágy szélére, lábát lóbálva és kis tükörben nézegette magát, mert a Szerelem nagyon hiú. Pedig nem volt szép a Szerelem: sovány volt és sápadt, nyugtalan és idomtalan és a sok erőlködéstől kidagadtak az erei. De ő nem látta, hogy milyen csúnya, mert köztudomású, hogy a Szerelem vak." [2]
Kilencszáz éves szereplők olyan problémákkal, amelyek még ma is időszerűek. Mit kezdjünk magunkkal, ha már a jól bevált módszerek nem működnek. Akarjuk-e vissza a régi szenvedést, mert az kényelmesebb? Netán újakra vadászva útnak indulunk? Esetleg nem teszünk semmit, vagy elkövetünk mindent. Mi köze az örömnek a szenvedéshez? Csupa izgalmas felvetés háromezer szóban.
S emögött ott áll egy írózseni, aki sok érdeme közt egy nem is oly rég lezárult évszázad, és a benne élő ember szarkasztikus elemzője, halálával pedig egy korszak bűneinek elszenvedője. Üzenete viszont a mai napig egyértelmű IGEN az életre:
Mert a lélek legősibb divatja mégis az örök és megfoghatatlan létezés.
"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami." [3]
Felhasznált irodalom:
[1] Papp Csaba (szerk.): A világ sokkal több... - Szerb Antal füveskönyve. Szeged : Lazi Kiadó, [2016]. 88. p.
[2] Szerb Antal [1935]: Szerelem a palackban. Nyugat, 12.sz.
[3] Szerb Antal [2006]: Utas és Holdvilág. Budapest : Magvető Kiadó, 391. p.
-K-
Megjegyzések
Megjegyzés küldése