Ízek, divat, festészet és irodalom Párizsban

Ruth Reichl: Párizsi történet

Ez a regény sokkal többet kínál, mint amit először várnánk tőle. Szépsége talán abban rejlik, hogy több művészeti ág fonódik össze benne egy olyan nő történetén keresztül, aki megszokott életéből kilépve, keresi, majd számos újdonságot megtapasztalva, a „szerelem városában” végre meg is leli önmagát. De ne szaladjunk ennyire előre…

A New York-i olvasószerkesztőre, Stellára kivételes örökség száll édesanyja váratlan halálával: a korántsem mintaanyaként viselkedő Celia végakarata szerint lányának ugyanis Párizsba kell utaznia a ráhagyott pénzösszegből.
Vajon milyen lesz ez a „kényszerutazás” egy igazán introvertált nő számára, aki félve hagyja maga mögött túlságosan hétköznapinak tűnő életét, és az „irodalmi detektív” munkáját, amiben valójában sikeres, és egyelőre nem is vágyik többre az élettől?
A döntés még talán önmagát is meglepi, és Stella nyakába veszi Párizst, ahol minden történést egyetlen meghatározó ruhapróba indít el, egy fekete Dior kreáció, amelyben a nő egy másik énjét véli felfedezni.

„A tükörben látott személlyel még sosem találkozott. A karcsú, fiús Stella eltűnt. Egy egzotikus teremtés állt a helyén, egy igazi díva, aki bármikor belekezdhet például a „Casta Diva” kezdetű operaáriába. A ruha buja ígérettel teli nővé varázsolta, minden vonását átformálta. Stella sápadt, komoly arca megindítóan érzékinek látszott. Soha nem sminkelte magát, de az ajka most élénkvörös rúzsért kiáltott. Szürke szeme nem volt többé jellegtelen, egyszerre füstössé, titokzatossá lett, és még fakó haja is selymesnek, csillogónak tetszett. Stella rámeredt a nőre, aki egyáltalán nem hasonlított rá.”

Innentől pedig egymást érik a váratlan események: instrukciókat kap a főhősnő a párizsi éttermekről, könyvesboltokról, múzeumokról, hogy pontosan hova és mikor látogasson el, és persze viselje azt a ruhát, amely – némi túlzással élve ugyan – de az egész életét megváltoztathatja, és kizökkentheti abból az érzelmi elakadásból, amely mindeddig gátat szabott számára a valódi önismeret előtt.

A Les Deux Magots étteremben megismerkedik egy özvegy öregúrral, aki barátja lesz egy olyan világban, ahová sohasem vágyott ugyan, de valahogy egyre otthonosabban kezd mozogni benne. A kulináris élvezetek felfedezése, a pezsgő párizsi művészvilág nyomdokain való lépdelés, illetve egy nem méltán értékelt női festőművész utáni nyomozás alakítják úgy a regény sodrását, hogy Stella a saját múltját is kezdi megérteni, a jelenét minél tartalmasabban megélni, a jövőjét pedig talán a frissen felfedezett Párizsra bízni…

„Stellát egyre jobban nyomasztotta a visszatérés gondolata New Yorkba.
Elképzelte az ottani életét: a csúnya, szűk lakást, a rutinszerű munkát, az ízetlen ételeket és a magányos órákat.
A párizsi hónapok minden érzékét felébresztették; most már sokkal többet igényelt.”

Az írónő, Ruth Reichl közel húsz évig volt a New York Times hírhedt ételkritikusa, így tollából méltán hiteles az a fajta gasztronómiai élménytúra, amely a regény egészén végigvezeti az olvasót. A szerző művészettörténeti tanulmányokat is folytatott, valamint járt a híres Shakespeare and Company varázslatos könyvesboltban is. Fontos megemlíteni, hogy ott a néhai alapító, George Whitman „lehetővé tette, hogy könyvbarátok ezrei olvassanak, írjanak és aludjanak a boltjában.” Rengeteg személyes vonatkozás teszi tehát még inkább emberközelibbé, sőt hívja életre ezt a könyvlapokra szánt összművészeti alkotást. 

Véleményem szerint ez valóban egy olyan regény, amelyben világok érnek össze, méghozzá úgy, hogy közben mély emberi kapcsolódásoknak lehetünk szemtanúi.  

U.I: Mindenképpen étkezés utánra javaslom a regény olvasását, hiszen az ínycsiklandó ételek úgy elevenednek meg a könyvlapokon, hogy szinte mindannyiunknak kedve támadna ott és akkor ugyanahhoz a vacsoraasztalhoz leülni, és Stellával együtt élvezni Párizs ízeit.

/S.B./