Vendégszerzői bejegyzésünk olvasónk tollából:
A XXI. század női, lányai, asszonyai az eszközök bőséges tárházát tudhatják
magukénak, amivel kifejezhetik önmagukat. Bárhol, bármikor, bármilyen
stílusban megnyilvánulhatunk, szabadon kifejthetjük a véleményünket
másokról, a politikáról, az életről; már senki nem ütközik meg, ha egy nő sört
iszogatva, hangosan káromkodva osztja meg a nagyérdeművel világmegváltó
gondolatait. Az öltözködésünk abba az irányba mutat, hogy készülődéskor sokkal
inkább levetkőzünk, mint felöltözünk és gátlástalanul számoljuk fel a
természetes vonásainkat kisebb-nagyobb beavatkozások útján. Vezető pozícióba
kerülünk, a tanulás-munkamánia kombinációnak köszönhetően kitolódik a gyermekvállalás
vagy nemes egyszerűséggel az önmegvalósításra hivatkozással el is zárkózunk a
kérdéstől. Személyiségünk maximális megnyilvánulása már nem kizárólag a
nemiségünk megélésében, sokkal inkább annak megválasztásában ölt testet.
… és akkor jön Deborah Feldman, aki egy ortodox zsidó közösség, a szatmári
zsidók közé kalauzol minket napjaink Brooklynjába, ahol a kislányok taníttatása
egy demó verzióban fut, elsődleges célja felkészíteni a fiatal hölgyeket a női
princípium beteljesülésére, hogy kiváló feleségekké és – nagyjából mindegy,
hogy milyen, de – minél előbb anyává váljanak. Tilos szórakozásból olvasni,
idegen nyelveket tanulni, szófogadó, szorgalmas, de kissé ostoba lányként a
csoport megbecsült tagjává lehet válni. A homoszexualitás szinonimája a gyengeelméjűségnek,
a pedofília azonban a mindennapok része. Esküvő után a nőket megfosztják
legszebb éküktől, a hajuktól (de azért a parókáikat fodrász fésüli be…) és
rettenetes zsákokba csomagolva járhatnak csak; a farmernadrág, mint
elérhetetlen luxuscikk lebeg lelki szemeik előtt.
"Minél nagyobb hangja van egy nőnek, annál valószínűbb, hogy üres lelkű teremtés. Csak az üres edény visszhangzik, ha megkopogtatják; a teli edény nem ad hangot; túlságosan tele van tömve ahhoz, hogy csengjen-bongjon."
A szerzőt nem elsősorban azért sorolom a számomra leginspirálóbb ismert nők
közé, mert fel merte emelni a hangját ez ellen a közösség ellen… sokkal inkább
azért, mert annak ellenére, hogy a szatmári haszidok között szocializálódott,
az olvasásnak, a komplex gondolkodásának köszönhetően felismerte, hogy
ez az élet nem normális és neki másra van szüksége; ösztönösen vágyott arra,
hogy intelligenciáját megélhesse, kamatoztathassa. Feleségként, anyaként az
utolsó utáni pillanatban szedte össze bátorságát, hogy maga mögött hagyja ezt a
személytelen világot.
De hogy a fejtegetésemnek is legyen némi értelme… a fent vázolt kettő világ
közül melyik a normális? Ki mondja meg, hogy egyik jobb a másiknál? Különb az a
társadalom, ahol szeretet címszó alatt válogatás nélkül megadnak mindent (épp
csak az időt és figyelmet nem) az elkényeztetett, a tiszteletet hírből sem
ismerő csemetéknek és csak azok a családok elítélendők, ahol drákói szigor
uralkodik? A szeretetlenség, mint végeredmény mindenhol nyomon érhető.
Követendő-e az a tendencia, hogy egy barátnő, feleség melleit, fenekét
szégyenkezés nélkül egy idegen férfi arcába tolja és biztosan ördögtől való-e,
ha meghagyunk valamit a fantáziának is?
A könyv alcíme A másik út – nem jobb, nem rosszabb.. más.
Iszonyatosan elgondolkodtató könyv, millió kérdést vet fel, tabukat dönt le…
biztos vagyok benne, hogy még sokáig velem marad.
"Ha olvashatok, mérhetetlen boldogságot érzek, és szabadnak érzem magam. Ha mindig lehetne nálam könyv, egészen elviselhető lenne az élet."
Vendégszerző: IrodalMacska
Megjegyzések
Megjegyzés küldése