Mivel minden
szentnek maga felé hajlik a keze, így egy menő könyvtár kerül a látóterünkbe a mai ajánlóban.
Kedves Olvasóm,
el kell, hogy keserítselek, Sean
Connery igéző arca és színészi játéka csak egyetlen réteget tud visszaadni
abból, amit a könyv elénk tár. Ha szereted a középkorban játszódó krimit,
elragadott Ken Follett világa, akkor ez a te filmed!
Egy szerzetesi közösségben sorra
történnek a gyanúsabbnál gyanúsabb halálesetek. Vilmos, a bölcs, daróc ruhás
Sherlock Holmes és Adso, a zöldfülű, fiatal szerzetes párosa elképesztően izgalmas
nyomozást folytat. Körülöttük pedig feltárul a kolostor és egy
páratlan könyvtár színekkel és intrikákkal teli világa.
A szöveghez azonban vértezd fel
magad! Mert irodalomtudományi nehézbombázó. Az olasz Esterházy Péter
(kettejüknek még a halála is válhatatlan egymástól) jól feladja a leckét.
Ritkán esik meg olyan, hogy egy
szerző részletes értelmezési instrukciót ír a saját regényéhez. Amolyan
használati utasítást, mert ebben a forgószélben nem hagyhatja magára az
olvasót. Ezt a filozófiától, latin és francia nyelvű idézetektől, történelmi
utalásoktól, kultúrtörténeti apróságoktól és irodalomelméleti eszmefuttatásoktól terhes szöveget csak segítséggel lehet jól érteni, akár tetszik, akár nem. Vagy lehet, hogy az volt a cél, hogy még inkább
összezavarodjunk?
Eco szerint már a cím is
magyarázatra szorul. Vajon ezzel tágítja, vagy szűkíti az értelmezés körét? Az
irodalomelmélet nagy kérdései közé tartozik, hogy a szerző és a műve meddig
tekinthető egységnek, illetve mikortól él a mű a szerzőtől teljesen külön
életet. Újabb kérdés, hogy befolyásolja-e a könyv megírását az író világlátása,
életmódja, a vele megtörtént dolgok, a tudás, amelyet felhalmozott, vagy a
múzsa csókjára kezd heves dervistáncba, hogy aztán az utolsó szó leírásával
ájultan hulljon a porba. Mennyire tudatos vagy ösztönös az alkotás folyamata?
Csupa boncolgatni való kérdés!
Aztán ott van a Bibliából oly
sokat idézett Prédikátor könyve: „Nincs semmi új a nap alatt.” Ezeket
egyszer már leírta valaki, valahol, valamikor, valamiért. Csak nem így. Az
irodalom szövedéke pedig attól olyan színes és változatos, hogy ezeket az állandó
elemeket a matematika végtelenségével összekötve megszámlálhatatlan változatot
kapunk. Akkor minden szöveg matek? Vagy minden matek szöveg? Talán véletlen-e,
hogy a mi nyelvünkön a szöveg és a szövet szót csupán egyetlen hang választja
el?
Akarunk többet tudni a gyilkosság
pszichológiai hátteréről, motivációiról? Biztos, hogy akarunk? Nincs
választásunk. Vagy van. A sarokba vágjuk, hogy aztán azon morgolódjunk: kár, hogy a könyvjelzők kihullottak. Post it cetlit ragadunk, és már folytatjuk
is tovább ezt a csodás El Camino-t, mert igenis szeretnénk tudni, ki volt a
gyilkos. Vagy ketten voltak? Hárman? Esetleg senki?
Jó kérdés, hogy az utószó hangja
az íróé, az irodalomkritikusé, az irodalmáré, a filozófusé, vagy a
tréfamesteré. Ezek a minőségek és jelzők mind Umberto Eco sajátjai.
Márpedig ez a hang közli, hogy
aki az ő univerzumába szeretne belépni, szenvedje végig az első (és az utolsó)
100 oldalt. Aztán jön a jutalom. Egy valódi, izgalmas történet, az ókor nagy
tudósainak és gondolkodóinak bevonásával.
Meghoztam a kedvedet? Elvettem?
Döntsd el! És vágj bele. Vagy ne. (De igen!!!!)
Felhasznált irodalom:
Eco, U. [2008]: A rózsa neve. Európa Könyvkiadó, Bp.
-K-
Megjegyzések
Megjegyzés küldése