A Waldstein-ház szelleme(i)

Különös szellem lengte körül Herkulesvár egyik házát, különös emberek, már-már szellemek lakták ezt a helyet, Péterfy Gergely új regényének helyszínét. 

Herkulesvár egy képzeletbeli település valahol a Dunakanyarban, ami már a rómaiak idején is lakott hely volt. Itt kapott helyet egy elhagyott villában az 1950-es évek elején a Magyar Nemzeti Múzeum Vallásügyi Szakkönyvtára és Gipszmásolattára. Az intézmény gondnoka, és egyben a villa lakója - Waldstein Péter, Kassáról menekült vallástörténész - nem csak a hivatalosan rá bízott könyveket és az antik szobrok másolatait őrizte, hanem egy letűnt polgári kor mentalitását is. Világára az első súlyos csapást a 1930-as években a szélsőjobboldali tanok térnyerése mérte:

„Péter mélységesen viszolygott ettől az alantas és zsákmányéhes eszmétől - ő tényleg polgár volt, a humanizmus emlőin nevelkedett, és a rituális férfiközösségek kutatása nem jelentette azt, hogy nem hitt volna mélységes átéléssel a szabadság, egyenlőség és testvériség szentháromságában.” [1]

Rosszul sikerült házassága, a háború pokla, továbbá az ezt követő politikai változások kényszerítették arra, hogy felépítse azt a világot, ami reményei szerint Olga lánya számára is biztonságot nyújt.  E szándék, és e nevelés következményeként Olga gyermekkora különös módon telt:

„Az új korszak mítoszai és nyelve már ezen a ponton vereséget szenvedett, és Olga mindörökre lekésett arról, hogy saját világában otthonra leljen. Latin versikék, középkori himnuszok, görög pentameterek és arámi varázsigék kavarogtak a fejében, miközben körülötte a világ úttörődalokat énekelt, és sistergő, távoli rádióadókon új zenékre vadászott.”[2]

A Péter által elképzelt és megvalósított modell jól működött még Olga házasságában is. Ferenc, Olga férje majd Kristóf, közös gyermekük érkezése után a Waldstein-ház világa kiteljesült. Ekkor került a villa, pontosabban Olga bűvkörébe Karl, a regény egyes szám első személyű elmesélője is.

Az 1960-as, 1970-es évek szürke szocializmusában üdítően hatott még a család Peugeot 404-es autója is, ami különállásuk jelképévé vált:

„Egy ilyen autóból kifelé nézni erre a világra mégiscsak azt jelentette: úgy vagyok itt, hogy nem vagyok része a szutyoknak.”[3]

A villalakók antik világot idéző idilljének Ferenc tragikus halála vetett véget, majd Áron személyében megjelent egy barbár is, aki fokozatosan, de céltudatosan látott hozzá a Waldstein-ház szellemének felszámolásához. Ezzel párhuzamosan az itt felnőtt, eddig védett családtagokat több magánéleti veszteség és vereség érte. A felnőtté vált Olga idegenül mozgott az új közegben, helyzete elviseléséhez az alkohol mámora sem jelentett gyógyírt:

„Olga akármennyit vándorolt Budapesten az elmúlt években, hiába végezte el itt az egyetemet, hiába olvasta el könyvek ezreit, soha és most sem tudta elhagyni Waldstein-ház falait, sem az időből nem tudott kilépni, amikor az apjával boldog volt: ha úgy tetszik Kristóf és Ilona sejtette, én azonban minden kétséget kizáróan tudtam, hogy Olga körül még mindig ezerkilencszázötvenvalahány van, és az a tér, ahol tartózkodik, az a Waldstein-ház szalonja, ahol elvarázsoltan és repeső boldogságban lebegve hallgatja az apja szavait a római szobrok gipszmásolatai között.”[4] 

Lánya példáját és drámáját előre látva, az egyre erőtlenebbé váló Péter igyekezett felhívni unokája, Kristóf figyelmét a „kinti világban” rá leselkedő veszélyekre:

„Amúgy meg ne felejtsük el a hét görög bölcs legelfelejtettebbjét, a pryénei Biaszt. Az ő igazsága, akárcsak a többi görög bölcsé, ugyanott áll a delphoi jósda feliratai között, de mindenki szereti elhallgatni a kellemetlen igazságot, amely a feliraton szerepelt: „Az emberek többsége rossz”. Ezzel mindig számolni kell. Csak egészen kivételes helyzetekben, egészen kivételes társadalmakban kerülnek többségbe rövid ideig a jók. De az emberi világ, Kristóf alapvetően reménytelen. Ezért nem is érdemes részt venni benne, vissza kell húzódni a jó és a szépség falai mögé, a tudományba és a művészetbe. Sajnos a szerelem nem ad menekvést, még ha ideig-óráig úgy is érzi az ember. Úgyhogy emlékezz a pryénei Biaszra.”[5] 

Péter jóslata beigazolódott: Kristóf párkapcsolati kudarcai: a betegesen féltékeny Lívia és a karrierista Dóra után, a háborús számítógépes játékok világába menekült:

„Amikor hazaért, alig várta, hogy visszatérhessen a normandiai harctérre, az egyetlen helyre, ahol biztonságban érezte magát. Feltette a fülhallgatót, maximumra tekerte a hangerőt, befeküdt egy mesterlövészpuskával a templomtoronyba a falu főterén, és várta az ellenséget.”[6] 

A regény elmesélője sem kerülhette el a ház átkát: Karlból munkamániás, gyógyszerfüggő felnőtt lett, aki csak külföldön érezte jól és szabadnak magát. Végül Kristóf is a külföldre távozás mellett döntött, a hetvenéves Olgában, pedig felébredt a bűntudat, hogy nem hagyta el 1956-ban édesapjával együtt Magyarországot. Magát a Waldstein-házat is utolérte a végzete: egy hamis mítoszképzés alapjává, egykori önmaga paródiájává tették.

A regény olvasói, pedig elgondolkodhatnak azon a súlyos kérdésen, hogy hőseink voltak-e élhetetlenek, vagy ez az ország valóban nem élhető?

- KP -

---

[1] Idézet a könyv 32. oldaláról

[2] Idézet a könyv 38. oldaláról

[3] Idézet a könyv 142. oldaláról

[4] Idézet a kötet 321. oldaláról

[5] Idézet a könyv 172-173. oldalairól

[6] Idézet a könyv 367. oldaláról