2014
szeptemberében kötött megállapodást a Magyar Tudományos Akadémia
Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a
Vidéktörténeti Témacsoport létrehozásáról. A kutatóműhely fókuszában azok a
társadalomtörténeti változások állnak, amelyek a vidéki Magyarországon
következtek be a második világháborút követően. Az itt dolgozó történészek,
szociológusok és néprajzkutatók meghatározott helyszíneket, jelenségeket
vizsgálnak a forrásokra támaszkodva, ideológiai indíttatású elfogultságok
nélkül. Kutatásaik eredményeiről a szűkebb szakmai közönség konferenciákon
ismerkedhet meg, tanulmányköteteik a szélesebb olvasóközönséghez is eljutnak.
2017-ben jelent
meg a Váltóállítás címmel az a kötet, ami a magyar vidék „szovjetizálásának”
kezdetéről, az 1944-től 1946-ig terjedő időszakból mutat be mikrotörténeteket
huszonnégy szerző tollából. Több írás szól a szovjet megszállás közvetlen
tapasztalatairól, a nemi erőszak egyéni és kollektív traumájáról. Nem kevésbé
drámaiak azok a dolgozatok sem, amelyek az elitváltással foglalkoznak.
Koncepciós ítéletek, kivégzések, deportálások és megfélemlítések kísérték azt a
folyamatot, amit több évtizeden keresztül a „demokratikus közigazgatás
kiépülése”-ként írtak le. A második világháború előtti magyar vidék egyik
fontos gazdasági, társadalmi, szellemi meghatározója az egyház volt. Képet
kapunk arról, hogyan értékelték képviselői saját szemszögből a bekövetkező
változásokat, milyen stratégiákat igyekeztek kidolgozni. A kötet kulcstémája azonban
a föld, és a földreform. A földosztás azonban hamarosan illúziónak bizonyult. 1945-ben
a régi világ megszűnt, a váltóállítás megtörtént, de az irány a vidéken élők
számára nem volt még egyértelmű.
Pontosabban
fogalmaz a Vidéktörténeti Témacsoport 2018-ban megjelent kötete a Vakvágány,
ami a „hosszú ötvenes évek” korszakával az 1948-1962 közötti időszakkal
foglalkozik. Öt tanulmány az új rendszer elitjéről szól, többek között egy
summásnőből lett főispánról, egy népügyészről, egy megye kommunista vezetőivel.
A következő témacsoport a szocialista modernizáció és iparosítás
boszorkánykonyhájába ad betekintést. Külön egységbe kerültek a kisebbségi (határon
túli és belüli) helyzettel foglakozó történetek. Kiemelést érdemel
Ritter György írása a Veszprém megyei németek „kitelepítéséről” (belső telepítéséről),
ami a magyarországi németek jogfosztásának újragondolását is felveti. A kötet
utolsó részében a paranoiásan működő rendszer ellenségképéhez és ellenség
képzéséhez kapunk adalékokat, de a rendszer elleni ellenállás formáira és
lehetőségeire is példákat találunk benne. Kunt Gergely Szabó István
1951-1952-ben írt naplóját adja közre. E megrázó dokumentumból az akkor
tizennyolc éves nyugat-magyarországi fiatalember világképének elemei mellett
azt is megismerhetjük, hogyan értelmezte egy erősen érintett a kuláküldözést.
A tanulmánykötet utolsó írásai a katolikusok
helyzetéről adnak látleletet: az egyház szerepeiről és kisközösségeiről.
Elemzésre kerül még az egyházi körmenet is, amit az államhatalom kiemelten
figyelt és ellenőrzött. Kötetzáróként két egyházi személy: Kövér Fidél maglócai
és Kőgl Lénárd dabronyi, nagyalásonyi miliőjébe: környezetébe és cselekvési
lehetőségeibe kapunk betekintést.
A Csikós Gábor,
Kiss Réka, Ö. Kovács József valamint a Horváth Gergely Krisztián szerkesztette
köteteket tanulmányozva feltárulnak előttünk a vidéki „kisemberek” hétköznapjai,
amihez a keretet hazánk történetének két nehéz és sötét évtizede adja. E két kötet kiadásával lépett ki a
Vidéktörténeti Témacsoport a széles nyilvánosság elé. További munkák megjelenése várható még,
ezáltal csökkenni fog történettudományunk főváros- és eseménytörténet központúsága.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése