„Hol
jártál Hosszúalvó, meséld csak el…” vetül fel a kérdés Tóth Krisztina verseskötetének záróakkordjaként egyetlen hosszú versmondatba ágyazva. Amint
azt a kötet fülszövegében is olvashatjuk: „városok, tárgyak, emberek, bosszantó
vagy épp mulatságos történetek indítják el a verseket” a megértéshez vezető
úton. Gyermekkori emlékek vagy éppen a hétköznapi történésekből kiragadott
pillanat töredékek felidézésével juthatunk el az idő, a létezés vagy a halál
problematikájáig a költőnő 2016-ban
megjelent, Világadapter című kötetében. Térbeli és időbeli barangolás sokszínűsége jellemzi
a kötet egyes darabjait, melyek azonban e sokrétűség ellenére is rendkívül
szoros egységet alkotnak: a kötet darabjai olvashatóak a kompozíció összefüggésében,
de az egyes elemek – súlyos mondanivalójukkal - önmagukban is megállják
helyüket.
Tóth
Krisztina munkássága a kortárs lírában és prózában egyaránt meghatározó
szereppel bír. Számos verses- és novelláskötetet tudhat magáénak. Prózai
alkotásai számbavételénél érdemes megemlítenünk a Vonalkód, a Pillanatragasztó
és a Pixel című novellásköteteit.
Lírai pályájának áttekintésénél szintén több kötetet említhetünk kezdve első
verseskötetétől, az 1989-es megjelenésű Őszi
kabátlobogástól Az árnyékemberen,
a Porhón, a Síró ponyván át egészen a 2009-ben megjelentetett Magas labdáig.
A
számos hazai díjjal kitüntetett – többek között József Attila díjas – költőnő
alkotói pályájának újabb állomása a Világadapter című verseskötet, mely a könyvhét apropóján jelent meg
a Magvető Kiadó gondozásában. A vékonyka – mindössze nyolcvan oldalas – kötet
olyan problémákat és témákat jár körbe, mint az idő múlandósága, a régi barátok
tovatűnése és a halál mindent átható közelsége. A kötetben szereplő versek
legtöbbjének színtere a mindennapokból jól ismert nagyvárosi közeget idézi az
olvasóban: előkerülnek itt – mint a szemlélődés színterei - zsúfolt villamosok,
metrók, buszok, mozgólépcsők, megállók és peronok. (Hogy vagytok?, Üzenet, Metro) A gyermekkor emlékeibe való merüléssel
pedig felidéződik egy-egy iskolai tanterem vagy a rokonoknál töltött időkből
ismeretes ház, szoba. (Háromnegyed, Idő,
idő, idő) Szintén az emlékezés kapcsán épülnek a versszövegekbe egy-egy
utazás egészen konkrét helyszínei, mint például Maribor, Ljubljana, a szlovén
hegyek vagy a Charing Cross megálló Londonban. (Zsarnokgyík, Világadapter) Az egyes versekben felvillanó,
szokványos nagyvárosi színterek mellett a mindennapok egyhangúságát magába
sűrítő szituációk válnak a versszöveg tárgyává, mint például a barátokkal
történő találkozó megbeszélése metrózás közben, egy panelház tizedik emeleti
ablakából való kitekintés az eső áztatta aszfaltra vagy éppen egy dínós
hátizsák megvásárlása. (Hogy vagytok?,
Zápor, Zsarnokgyík) E gondosan megválasztott hétköznapi helyszínek és a
sokszor húsbavágóan életszerű helyzetek adják a versek kissé keserű esszenciáját.
Hogy
hogyan jutunk el a legelemibb szintekről azokba a magaslatokba, ahol problémává
válik a múlandóság, az idő és a halál témaköre? E kérdés megválaszolására
rögtön a kötet nyitánya kiváló példa:
„Ahogy
a családban a hetedik, / gyanútlan nemzedék világra hozza / az oroszlánarcú ,
foltos csecsemőt, / ahogy a frissen festett házfalon / mégiscsak átüt az
obszcén graffiti, / ahogy a háztűznéző alatt előjön / a kisházból a húgy- és
szarszagú, / félbolond nagymama, és a levesbe nyúl, / ahogy a fásult
majomarcból kinéz / az idegen testbe élethosszig bezárt / makacs,
legyőzhetetlen értelem, / úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra / barátaid
arcából a halál.”
A halál e leghétköznapibb szituációban történő
megjelenése erős alaphangként csendül fel rögtön a kötet nyitó versében, s a
múlandóság-tudat borús melankóliája visszaköszön az egész kötetben. A már
többször kiemelt életközeli helyzetekkel, helyszínekkel, alakokkal szemben több
versben is megjelenik az űr képe, mintegy kifejezvén azt a távolságtartó és
szemlélődő attitűdöt, melyet a lírai én a kötetben képvisel. A Zápor című költeményben például e
sorokat olvashatjuk:
„Gyermekkoromban /
aszfaltkrétával írtam az útra. / Azt hittem, látni lehet majd / az űrből is azt
a mondatot.”
Szintén a hatalmas távolság képeként jelenik meg az űr a Kamera című vers alábbi soraiban:
„A torlódó, tollas sorban , épp a tölcsér/
elé érve felnéz a pislogó tömegből / egy borzas testű lény. Egyenesen az Isten,
/ a tágas űr sarkából néző vak tekintet / sugarába emelve csőrös arcát. / Aztán
a tölcsér máris elnyeli.”
A Hosszúalvó című záróvers esetében pedig
tulajdonképpen az egész versszöveget e távolság megragadása és érzékeltetése
strukturálja.
„meséld el, Hosszúalvó, mi
van a hegy fölött, a lélegző ég alatt, / óriás felhőtüdők rózsáin át a fény
hogyan halad, / hogy gurguláz habot a hasadékok szája, / csillog a völgytorok
cseppköves uvulája, / még távolabb miket rajzol a jég, a só, a mész, / hogy
csak redőzött kép a föld, Isten szemgödre néz,”
Tóth Krisztina kötetét
tehát egyrészt a mindennapi, profán és a már-már égi szféra egymás mellett
történő megjelenítése teszi igazán magával ragadóvá.
A
verseskötetet meghatározó és szervező elemek mellett észre kell vennünk annak
erős megkomponáltságát is. A nyolcvan oldalas kötet ugyanis – amint az már a
tartalomjegyzékben is jól látható – négy, szinte egyenlő részre tagolódik. A
kötetbe felvett alkotások tematika alapján négy versciklusba rendeződnek. A
négy versciklus – Futamidő, Turista,
Tanítvány, Hosszúalvó – szoros összefüggésben áll egymással, mely egyrészt
a már többször emlegetett versszövegeket átható hétköznapiságnak is köszönhető.
Az egyes ciklusokba felvett versek szoros összetartozását tehát leginkább az
egy-egy téma mentén való szerveződés teremti meg.
A Világadapter értelmezéséhez segítséget
nyújthat a borító vizsgálata: a ködös tájék és hegyek felett elsuhanó repülő
jelképezheti azt a távolságot, ahonnan a lírai én például a Világadapter című versben is
szemlélődik. Ám a repülőgép, mint a legnagyobb távolságot áthidaló közlekedési
eszköz a tereken és időkön történő átívelés képi megjelenítéseként is
felfogható. A versek formai sokszínűsége mellett sem mehetünk el szó nélkül: a
kötetben ugyanis egymást váltják a rövid, tömör, rendkívül sűrű és a terjedelmesebb,
akár egyetlen hosszú versmondatból vagy versszakból álló alkotások, megtörve
ezáltal a kompozíció egységét. Mégis szorosan összefüggő alkotások rendszeréről
van itt szó, melyeket a téma és a vissza-visszatérő motívumok (például az űr,
az óra, a ház) teremtenek meg.
Tóth
Krisztina verseskötete összességében rendkívül izgalmas, mind a témaválasztás,
mind pedig az annak ábrázolása tekintetében. A sokszor megrázó és kissé talán
nyomasztó kérdések e mindennapok egyszerűségének köntösében történő
ábrázolásában rejlik a kötet nagyszerűsége.
A Nők Lapja legfrissebb - 2019.01.22-én megjelent 4. számában - olvashatnak Tóth Krisztináról.
Jó olvasást kívánok!
- Sz-
Megjegyzések
Megjegyzés küldése