Megsebzett szerelem a végletek határán - Az Üvegfiú c. regényt ajánljuk!

Két fiatal felnőtt – Dorián és Zsófi – története szinte átitatja fájdalommal a könyv lapjait. Egyszerre próbáljuk megérteni kialakulóban lévő kapcsolatuk működését, miközben rácsodálkozunk arra, hogy a feltétel nélküli szeretetet elvárása a másik fél iránti kontrollálatlan birtoklási vágyba csap át.

Tele sérülésekkel, különböző traumákkal érkeznek meg a történetbe: Zsófi inkább arra vágyik, hogy valaki végre átlásson a szorongásán, valamint az őt mardosó örökös bizonytalanságon. Arra, hogy valaki valóban szépnek lássa és igazán elfogadja őt. Dorián pedig kétségbeesetten keresi önmagát nővére elvesztése után, és az egyetlen kiutat abban látja, hogy szándékosan sebeket ejt a testén. A fájdalom ringatja el a megnyugvás felé, de valójában a mély kötődés az, ami egyszerre vonzza és riasztja is őt.

„Az életem elfolyik mellettem érzelmek és történések nélkül.
Mintha egy sekély, lassan hömpölygő folyóban ácsorognék gumicsizmában.
Hozzám sem ér a víz.”

Nagyon izgalmas a regényben az írónő részéről a váltott nézőpont alkalmazása, hiszen ilyenkor – olvasóként – sokkal inkább bele tudunk helyezkedni Zsófi, illetve Dorián aktuális érzésvilágába, és jobban ráláthatunk arra is, vajon mi okoz nekik szinte feloldhatatlannak tűnő nehézségeket az egymáshoz való kapcsolódásban.

„Most már látom, hogy nem ugyanazt érezzük.
Én szabadulni szeretnék a fájdalomtól, a sebeimtől.
Ő keresi a fájdalmat, és magának okozza a sebeit.”

Dorián sokszor csak a művészet nyelvén képes mélyebb kommunikációra, hiszen ez enged utat a benne hirtelen feltörő, vagy éppen régóta elfojtott érzelmeknek. Mindegyikből akad a fiúban bőven.

„Üres vagyok, akár egy repedt üvegpalack,

hiába próbál bárki megtölteni,

átfolyik rajtam minden, ami szép.”

Zsófi vele ellentétben pedig a megértés eszközét választja, még akkor is, ha néha nem kap egyértelmű válaszokat az őt foglalkoztató kérdésekre. Érdekes dinamikában léteznek ők ketten, mintha nem is evilági kapcsolatban látnák a közös mindennapokat. Olyan, mintha egy idealizált, és az általuk, egyénenként valósnak vélt szerelem után kutatnának. Csak teljesen más utakon, érzések mentén, és eltérő megküzdési stratégiákkal.

„Én csak egy árnyék vagyok. Ő pedig Pán Péter. 
Magához akart varrni engem. 
Csak velem  érezte magát teljesnek.” 

Vajon mennyi küzdelem, szenvedés, félreértés, és szeretni akarás kell ahhoz, hogy két ennyire különböző módon sérült ember megtalálja egymáshoz az utat? És vajon létezik-e egyáltalán olyan út, amelyen nem veszítik el közben önmagukat?

Ha kíváncsi vagy, olvasd el Biró Kincső legújabb regényét, az Üvegfiút, és megtudhatod, miként is alakul Zsófi és Dorián kapcsolata a végletek határán!

~ Szeretettel: Barbi ~