Kedves Olvasó!
Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy igazi Backman-rajongó vagyok, így valószínűleg nem is fogok tudni túl objektív ajánlót írni az író legújabb könyvéről, mely A barátaim címet viseli. Elfogult vagyok, de ez nem is csoda, mert Backman mindig keserédes, fanyar humorral, a leglehetetlenebb hasonlatokkal tárja elénk olyan módon ezt a furcsa létezést, hogy néha még azt is megkérdőjelezzük, amit eddig a világról saját tapasztalataink alapján befogadni mertünk. A perspektíva lehet egyszerre ugyanaz, de mégis egészen különböző? A vágyak és a vágyott csend egyszerre bújhat meg a szereplőkben - ahogy A barátaim főhőseiben is - és akár irányt is mutathat.
"Ennyi az élet. Ennyit lehet remélni.
Nem szabad arra gondolni, hogy egy nap vége szakad,különben gyáván élsz majd, nem szeretsz túlságosan, nem énekelsz túl hangosan. Magától értetődőnek kell venned, gondolja a művész,
úgy az egészet:a napfelkeltéket, a lassú vasárnap reggeleket, a vizes lufikat, a másik szuszogását a nyakadon.Ez az egyetlen bátor tett, amire az emberek képesek."
Minden egy festménnyel kezdődött, amely a tengert ábrázolta. Azonban a lényeget - a három barátot - csak az vélte felfedezni ezen a híres képen, aki valóban hosszasan és jobban megnézte, hogy a tenger csupán körülöleli a mólón ülő és éppen nevető barátokat.
A regény két idősíkon játszódik: a jelenben és huszonöt évvel korábban, a múltban. Közben pedig szinte narrátori hangon, egy vonatút közben mesélve is hallgathatjuk a kalandos történetet. A könyv lapjain megelevenedik a 14–15 éves fiúk és egyetlen lány barátjuk különböző, de mégis összefonódó sorsa. Ez egy olyan barátság története, amelyben négyen léteznek ugyan, de a művész néha láthatatlan akar maradni, a mindennapokban mégis erőteljesen köztük van.
A tehetsége pedig szinte saját akarata ellenére válik a világon ismertté, mert ki más hinne önmaga helyett a művészetében, mint az egyik legjobb barátja?
"Mert az egyetlen, amit akart, hogy ne ismerjék fel az utcán, ne legyen felnőtt.
Arra vágyott, bárcsak a mólón fekhetne a legjobb barátaival,
a napon felmelegedett üdítőt szürcsölve, szuperhősös képregényekkel.
Hogy egy senki legyen a többi kedvenc senkije mellett."
Egy tizennyolc éves lány, Louisa is kulcsszerepet kap a történetben, akit teljesen elvarázsol a fent említett festmény. Ő azonnal látja rajta a barátokat, hallja a közös nevetést, és még talán azt is megfejti, minek szólt akkoriban az a hatalmas jókedv azon a bizonyos mólón. Személyiségéből adódóan kissé ironikusan, saját mély gyászát hordozva, mégis empatikusan tekint az alkotásra.
"A művészet az, amit másokban hagyunk magunkból."
Izgalmas találkozások, fontos beszélgetések - és a festmény sorsa adják a kötet magját, a szeretet, a gyász és a művészet valódi erejével fűszerezve.
Vajon mi lesz az a történet, amit a szintén festő lánynak meg kell ismernie ahhoz, hogy igazán megérthesse a művész lelkének finom rezdüléseit? Azért, hogy valóban láthassa a festmény mögötti hús-vér embert.
"Nekem a művészet segít elviselni.
A művészet törékeny varázslat, akár a szeretet,
és ez az ember egyetlen fegyvere a halál ellen.
Minden, amit alkotunk, festünk,
amikor táncolunk, és szerelmesek leszünk,
mind zendülés az örökkévalóság ellen.
Minden szépség védelem.
Vincent Van Gogh azt írta egyszer:
"A legjobb módja annak, hogy érezzük Istent, ha sok mindent szeretünk."
- Menő, hogy megtörténtünk egyáltalán - mormogja Louisa."
Talán abban rejlik Backman írói szuperereje, hogy a nehéz témákban is ott van az a fajta humor, amitől néha a könnyünk csordul ki, máskor pedig a szívünk facsarodik belé, hiszen meglátjuk benne az igazi mélységet, amit így képes csak igazán hitelesen átadni.
Szívből ajánlom ezt a regényt mindazoknak, akik szeretnek elmélkedni az életen, és hisznek a művészet megtartó erejében. Természetesen azoknak is, akik a barátságról olvasnának egy gyönyörű történetet, amely ugyan nem lesz fájdalommentes, de az biztos, hogy minden szavával az olvasói szívekig hatol.
~ Szeretettel: Barbi ~
Megjegyzések
Megjegyzés küldése