„Az élet szakadékait nem lehet csak úgy átugrani” – Joanne Yi: Az összes többi holnap

Kedves Olvasó!

Joanne Yi debütáló regényében nagyon nehéz témákat érint: az elvágyódás, a gyász és az elengedés érzései keverednek össze ebben az igazán emberi hangon megszólaló történetben. A fájdalmas élmények mellett boldog felismerések, nehezen induló, mégis valódi emberi kapcsolatok is megmutatkoznak előttünk, miközben az emlékek füzére különleges jelentést kap. Winter szemléletének változása lassan bontakozik ki előttünk, akár egy virág, amely fokozatosan nyitja ki szirmait.

„Miközben felcsatolom a sisakomat, az ég szomorkás árnyalatait fürkészem. Jövő ilyenkor már nem leszek itt. De a látvány majd változatlan marad. Bárhol is legyen, mindenki ugyanaz alatt az égbolt alatt él.”

Nem tudok elmenni szó nélkül a borító mellett sem: vajon miért éppen egy ginkgo biloba  levelét tartja kezében a lány? A regény előrehaladtával a fa jelentősége is egyre világosabbá válik. Nemcsak egy vágyott helyszínt idéz meg, hanem az idő múlásának és az elengedésnek is a jelképévé lesz. A gingkolevél emellett az újjászületést és a kitartást is felidézheti: azt az erőt, amellyel az élet a legnehezebb időszakok után is képes megújulni.

„Hogy én is mennyire elsajátítottam az önhajtogatás művészetét,

a magamba zárkózást egyik

aprócska hajtásról a másikra.

És csak várom, hogy végül kibontakozzon valami fenséges.”

Winter Moon, a koreai-amerikai diáklány a középiskolás éveit nem úgy éli meg, mint egy átlagos tinédzser. Nem próbál meg beilleszkedni, inkább elbújna mindenki elől, hogy a saját kis világában önmaga lehessen. Egyetlen vágya van: elegendő pénzt gyűjteni, és imádott nagymamájával, Harmonival nekiindulni a nagyvilágnak. Elhagyni felelőtlen édesanyját, és emlékeket gyűjteni azzal az emberrel, aki a legfontosabb számára.

„Évekig azt hittem, hogy a közönyösség a megoldás. Semmi sem tud megérinteni, ha én nem hagyom. De ha meg kell győznöm magam, hogy ne törődjek vele, az nem azt jelenti, hogy igenis törődöm?”

Az élet azonban kegyetlenül közbeszól: egyszerre vesz el, de ad is Winternek. Miközben a lánynak a gyász fájdalmával kell szembenéznie, egy új szerelem is lassan utat talál a szívéhez Joon személyében. A történet itt akár keserédes véget is érhetne, de Winter édesapja tizenöt elvesztegetett év után éppen most szeretné bepótolni mindazt, amit a lánya elhagyásával örökre tönkretett. Azonban Winter kezdetben csakis egy alku miatt találkozik rendszeresen az édesapjával, hogy a céljához közelebb érhessen. De ahogy kezdik megismerni egymást, és kiderülnek a miértek, az előre kitűzött idő még kevésnek is bizonyulhat. Winter egyre inkább teljes valójában, és szívével van jelen ott, ahol először csak „átutazó-látogató” volt.

„Nem fogom elfelejteni, hogy: én is a saját otthonom vagyok.
Nem fogom elfelejteni, hogy: az otthon a legváratlanabb helyeken is szárba szökkenhet. Egy kedves mosolyban. Egy megosztott harapnivalóban.
Egy meleg tenyérben, ahogy az enyémhez ér. Nem fogom elfelejteni: hogy többé már nem vagyok egyedül.”

Ez a regény ráébreszt bennünket, kedves olvasó, hogy mennyire fontos a jelen pillanat megélése. Erő van benne és valódi jelenlét. Azonban az összes többi holnapban kérdőjelek sorakoznak, és a feltételes mód bizonytalansága néz farkasszemet velünk.

„Lehetetlenség nem így gondolni az életre,
még ha az Azelőtt fennmarad az Azutánban is.
A gyásznak nincs hova mennie.

Magamon viselem, és az is magán visel engem.
Belélegzem, magamba tömöm, és még így is marad belőle.”

Olvasd el ezt a regényt, ha meg akarod érteni, hogy Winter miért és hogyan tudott megbocsátani édesapjának, és kíváncsi vagy arra, miként küzdöttek meg együtt az elveszett tizenöt év emlékeivel, majd a sors által kettejükre szabott idővel.

Utóirat a szerzőtől: „Most már tudom, hogy soha nem lett volna elég az idő. De a sóvárgás és a megbánás továbbra is kitart, és talán örökké kergetni fogom azt a búcsúzást.”

~ Szeretettel: Barbi ~