Nina George: Levendulaszoba (1. rész) - 2013
A legtöbben a szerelemben egyetlenek akarnak lenni, nagybetűs társak, de akadnak olyanok is, akik úgy szeretnének szabadon szeretni, hogy oltár elé vonulnak
ugyan, de a fogadalom mellett mégis meghagyják maguknak a többesélyes szerelem
lehetőségét. Mi történik azonban akkor, ha két ilyen ember találkozik? Egy
férfi, aki örök életre szerelembe esett, és egy nő, aki a férje mellett is
ragaszkodik a hűen szerető könyvárushoz?
„Mindannyian őrizzük az időt. Őrizzük azoknak az embereknek a régi kiadását,
akik elhagytak bennünket. És mi magunk is ezek a régi kiadások vagyunk, a
bőrünk alatt, a ráncokból, tapasztalatból és nevetésből álló réteg alatt.
Pontosak ezek alatt még mindig az egykoriak vagyunk. Az egykori gyermek, az
egykori szerető, az egykori lány.”
Jean Perdu és Manon története felül az idő hullámvasútjára: 21 éve történt, hogy a nő egy augusztusi éjjelen csupán egy búcsúlevelet hagyott
szeretőjének, és kisétált Jean életéből.
A jelenben pedig egy elvált asszony,
Catherine - aki a könyvárus szomszédságába költözik - újra felébreszti Jeanban a
férfit, és meggyőzi, hogy a kezdetben bontatlanul hagyott búcsúlevél
elolvasásával adjon esélyt a múlt lezárására. Ekkor egy olyan utazás veszi
kezdetét az Irodalmi Patika nevű hajón – ahol minden bánatra, érzésre van
gyógyszer – könyvek formájában természetesen – ami segít megérteni, átértékelni
és visszatalálni az irodalmi patikusnak önmagához, ezáltal pedig egy élhetőbb,
boldogabb jövőhöz, és nem utolsósorban a vágyott szerelemhez. Ehhez azonban
szembe kell néznie olyan dolgokkal is, amelyektől darabokra hullik a szíve, de
minden egyes darabkával újra is rakja életének oly bonyolult kirakósát. Színesben,
a szomorú fekete-fehér helyett.
„A könyvek jelenlétét mindig védelemnek érezte. A hajójában az egész világot
megtalálta, minden érzést, minden helyet és minden időt. Soha nem kellett
utaznia, neki elég volt, hogy a könyvekkel beszélgetett… hébe-hóba többre is
tartotta őket, mint az embereket.”
Nina George: Monsieur Perdu könyves hajója
(A Levendulaszoba 2. része) - 2023
A Levendulaszoba c. regény folytatásában Monsieur
Perdu végre boldog: négy éve újra szeret, és szeretve van. Ez azonban egy
újfajta szerelem: lezárásból vezetett egy másik kezdethez, élete derekán érte
utol, hogy tükröt tartson a valóban megélt jelenhez, és a reményteli jövőhöz. Érzéseiben sokkal inkább felszabadulást hoz ez a
kötet: a gyász, a mély fájdalom, és a kilátástalanság helyett boldogság,
elégedettség, szabadság olvasható a sorok között, meghintve az elengedés és az
emlékezés keserédes fűszerével.
„De szerencsére, aki sokat olvas, idővel kevésbé lesz szigorú a könyvekkel,
sőt, és ez a jó hír, másokkal és önmagával szemben is.
Aki képes megbocsátani a tökéletlenséget, az már közel jár a boldogsághoz.”
Jean Perdu most Párizs felé veszi az irányt könyves
hajójával, küldetésének szentelve magát: továbbra is könyvekkel gyógyítja a
sebzett, fájó, vagy épp kereső szívű embereket. Sokan, sokféle élethelyzettel
szembenézve lépnek az Irodalmi Patika fedélzetére, néhány mondatfoszlány
azonban elég a bölcs könyvárusnak, hogy előálljon a megfelelő olvasmánnyal.
"- Hát ön szerint nem ez a könyv?
Gyógyír az „élet”- nek nevezett diagzónisra?”
A regény különlegessége számomra abban rejlik, hogy fejezetről fejezetre
érdekes „szócikkek” igazítanak el bennünket az érzések folyóján, így mi is úgy
érezhetjük magunkat, mintha betértünk volna egy jó kis beszélgetésre az
Irodalmi Patika fedélzetére. Ezek a gyönyörű mondatokba csomagolt útravalók közelebb visznek bennünket, olvasókat egymáshoz, megteremtik azt a megértő
légkört, amelytől már csupán egy ölelésre van a boldogság.
"Szeretni tudni annyi, mint a másikat a hibáival együtt átölelni.
Követni tudni a bonyolult, összekuszálódott gondolataival együtt,
amelyekbe már maga is belegabalyodik.
És hagyni, hogy teljesen másképp nézze ugyanazt a világot, mint mi."
Irodalmi utalásokkal tűzdelt beszélgetésekbe feledkezhetünk bele, különleges barátságok szövődésének lehetünk szemtanúi, és nem utolsósorban pedig megérthetjük a könyvlapok azon üzenetét is, miszerint az elengedés nem születhet meg parancsszóra, a szívnek meg kell érte dolgoznia, hogy helyet teremthessen valami újnak, ami talán újra a világunkat jelentheti, még ha nem is úgy, ahogyan azt kezdetben megírtnak tekintettük.
„Az olvasó ember a
hosszú évek, a több ezer oldalnyi, önmagával folytatott beszélgetés alatt
megismeri önmagát. Méghozzá egész jól, amolyan bensőséges, nyugodt módon. Nincs
szüksége senkire, aki megmondja neki, kicsoda ő, és kik a többiek – mert a
többiek mind már rég ott élnek benne.
Könyvek: ez maga az emberiség, és az olvasókban gyűlik össze.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése