Biró Kincső: Medúzalány
„– A medúza a kedvenc állatom. –
Végigsimítok a sötét fényes anyagán. – Gyönyörű, de egyszerű lények. Nincs sem
agyuk, sem szívük. Mégis meg tudják magukat védeni. Irigylem őket. Engem az
agyam és a szívem csak akadályoz. Sohasem tudtam megvédeni magam. – Bárcsak én
is egy medúza lehetnék! Nem lennének gondolataim, sem érzéseim, csak sodródnék,
amerre a tenger áramlatai visznek.”
Egy nagyon mély, és bátor regényt olvashatunk egy
fiatal írónőtől, aki nyers őszinteséggel ír egy olyan nehéz témáról, amiről az
áldozatok szinte beszélni sem képesek, bennük a szégyen és a rettegés él tovább.
Biró Kincső debütáló kötetében erőteljes szimbolizmussal közelít az olvasókhoz: úgy szivárog lassan a bőrünk alá a történet, hogy közben gyönyörű metaforák
segítenek megérteni azt is, amit talán elképzelni sem tudunk.
„Nem látok túl saját magamon, az átkomon
és a szorongáson. Nem látok értelmet, sem értéket az emberi életben. A férfiak
egy csinos játék babaként, tárgyként kezelnek. A nők gyűlölnek.
Nem tudok
beilleszkedni a világba. Egy kirakós hiányzó darabja vagyok.
Maga az üres tér
két puzzle-darab között.”
Leila húszéves, gyönyörű nő, aki egy átokkal
kénytelen élni: bárki, aki megpillantja, azonnal a saját képére formálja, és
úgy látja, ahogy önmagában idealizálni képes a legszebb nőt a világon. Nem
őt látják az emberek, hanem egy csinos arcot, egy tökéletes testet, amelyre
sajátos külső jegyeket aggatnak egyedi ízlésük szerint. Egyetlen vágya, hogy
valaki végre önmagáért szeresse.
„Bár nem hiszi el, hogy akárhányszor
kiteszem a lábam otthonról, az emberek összesúgnak a hátam mögött. Azt
gondolja, ez csupán téveszme, az elmém szüleménye. Azt sem hiszi el, hogy a
saját apám nem olyannak lát, ahogyan én a tükörben látom magam, és valószínűleg
az anyám az egyetlen ember a világon, aki önmagamért szeret, de ő is csak
azért, mert látássérült.”
Egy napon azonban Leila találkozik Olivérrel, aki egy
kávézóban lopva a lány arcát skicceli éppen, felfigyelve annak szépségére.
Leila érzi magán a fiú tekintetét, odalép hozzá, és meglepetten veszi észre,
hogy Olivér a valódi arcát rajzolta le. Végre valaki meglátta őt, az igazi Leilát. Itt indul közös történetük, amely sérült múltjukon át, a traumák nyomán
halad a jelenben, egy szerelem felé, amit egyikük sem bír el igazán, de távol
maradni sem képes tőle.
„Benned is azok a dolgok tetszenek a leginkább, amik rám nem jellemzők, de szeretném birtokolni ezeket a tulajdonságokat. Odalépek hozzá, hogy elvegyem az üres poharát.
- Vonz a közönyöd – folytatja. Mert bennem mindig túl sok az érzés és a gondolat.
Számomra a lelkesedése és az érzékenysége a legvonzóbb. Hiányzik belőlem a lelkesedés.
Az érzékenységemet pedig nem tudom felvállalni.”
Vajon mennyi bennük a közös vonás? Miért félnek
szeretni és bízni a másikban?
Ahogy haladunk a történetben fejezetről fejezetre, váltott szemszögből
követhetjük az eseményeket, amelyben a határok folyamatosan szűkülnek,
tágulnak, illetve összemosódnak: testi vonzalom, barátság, és az elsöprő erejű
szerelem is szerepet kap a regényben.
„Vászonnak képzelem a szemhéjamat.
Festek
rá egy olyan világot, ahol békés tenger vagyok, nincs bennem ártó szándék.
A
halak, a kagylók, a medúzák mind a részeim, és mégis mind önálló lények,
szeretik egymást, szeretnek engem is, nem ismerik a közönyt.
Leila hableány,
nincs mitől félnie, senki és semmi nem bánthatja többé.”
Fájdalom, titkok, félelem, végül az őszinte
kitárulkozás: a leggyönyörűbb nő és az „arctalan” festő története ez a kötet –
Leilának a szívből jövő érintéseket kell megtanulnia elfogadni az átélt,
megbélyegző erőszak nyomán, Olivérnek pedig a valódi kötődést kell megengednie
magának, az eltaszítottság bénító érzését felülírva.
„Talán mégis létezik az a tenger, amely
szerethet, és nem akar nekem ártani.”
Vajon kapcsolatuk a boldogság ecsetével lett
vászonra festve?
Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik kellő
érzékenységgel tekintenek a világra, és felismerik a fájdalmas üzenetek
életigenlő erejét a sorok között.
~ Szeretettel: Barbi ~
Megjegyzések
Megjegyzés küldése